Drága Idő
Amikor az irodában ücsörögtem, azt éreztem, hogy nincs időm semmire. Valójában az történt, hogy voltak elképzeléseim arról, hogy mire szeretnék időt fordítani, de valahogy valami mindig fontosabb volt. A munka, a barátok, és a rengeteg kulturális pöcegödör (9gag, arckönyv, ... akik pszichológiai kutatásaikat arra hegyezik ki, hogy az emberek minél több időt töltsenek az ő oldalukon 1(#fn1), mindegy, hogy hasznosan-e vagy nem) szépen kitöltik a "szürke hétköznapokat". Terveink beesnek az irodában töltött igen változó hatékonysággal eltöltött órák és a "na ehhez hogyan is kezdjek hozzá ennyi idő alatt" kérdés igen képlékeny mivolta közé (erős absztrakt kép). Ráadásul ezek nem is igazából tervek, csupán töredezett képek és emlékfoszlányok, a korai gyerekkorból morzsákban megmaradt érdeklődés csíráinak valami szürreális valótlan kivetülései, vagy épp mások kirakat életének böngészése közben a "de csinálnék most valami mást" érzésével keveredő tehetetlenséggel fűszerezett "mit csinálok rosszul, hogy épp nem egy repülőből ugrok ki, ahogy az az ismerősöm"... A közösségi nyomás csatornái pedig igen színessé alakultak az elmúlt pár évben - már nem csak hallod a történeteket, hanem látod a jól dokumentált életekben, hogyan viselkednek mások, miket csinálnak, és gyűjtöd a kis ötleteket, miközben azon gondolkozol, hogyan is van erre pénzük és idejük.
A másik oldalról pedig körbebástyázod magad kötelességekkel és megszokásokkal (napi 9+ óra munka (ha szerencséd van, igen, ebbe beleszámít amíg eljutsz a helyig, és az ebédszünet is!)) kutya, cica, gyúroda, futás, barátnők, barátok, szobatakarítás... Ez mind szép és jó és kell is, csak azt nehéz észrevenni, amikor ezek kötelességgé válnak, és már nem is élvezed annyira, de el kell menni mert [random közösségi nyomás/mások elvárásai amit nem ismersz fel/bepisil a kutya/ez a furcsa önfeláldozós attitűd, amikor beletörődsz, hogy ez a te életed, és dolgokat meg kell csinálni, de sose teszed fel a kérdést, hogy valójában miért].
Ezeken túl a jelenlegi (véleményem szerint torz) társadalmi normáknak megfelelő 3 hét szabadság egy évben, amit állambácsi letölthetőnek adott ki, amiről hamar kiderül, hogy viszonylag nagyon kevés idő. 21 nap. Ennyit kapok "fiatal pályakezdőként". (legyen 4 hét a hétvégék miatt). Ez bizony implicit magában hordozza a rosszul eltöltött időtől való félelmet: azt a kevés időt amid van, mindenképpen hatékonyan szeretnéd eltölteni, ezért kényszeres ellenreakcióként megtervezel minden percet, amit nem munkával töltesz, ami még jobban beleszorít egy láthatatlan ketrecbe.
Vannak olyan dolgok, amik 1.- sok időbe kerülnek, és sokáig nem lesz belőlük cserebogár (mennyi idő megtanulni egy nyelvet/megtanulni játszani egy hangszeren?), 2.- úgy jó igazán, ha nincs neki egy rögzített kerete, amibe bele kell szorítani. 3.- Eleve csak úgy tud keletkezni, hogy az ember nem tervezi, hanem sodródik. Ha minden perced kiszámolod és dedikálod valamilyen cél elérése érdekében, akkor lehet a sodródásból jövő tapasztalatok sose fognak érni.
Annyi rengeteg dolog van, amit jó lenne kipróbálni, de azért nem vág bele az ember, mert érzi, hogy nem lenne megfelelő mennyiségű ideje "a másra" - a kötelességekre, a barátokra, és nyilván ők előbb jönnek, mert az embercsoportnak tagja lenni alacsonyabban van, mint az önmegvalósítás, úgyhogy mindig inkább arra dől a mérleg. Plusz egy mentálisan kimerítő munkanap után gyakran egy zsékategóriás akciófilm elé bedőlni volt a napom megkoronázása, mert csupán ennek befogadására volt képes az a néhány épen maradt neuronpálya a koponyám belső oldalán. Lehet inkább csak üldögélnem kellett volna a kis pöangomban és nézni a plafont. (Azért sokszor jártam a Mátrában is.)
Mielőtt eljöttem a munkából, Karesszal (volt főnököm) beszélgettem, hogy miket szeretnék csinálni majd a szabadidőmmel, és megosztottam vele a naiv, igencsak álmodozós elképzeléseimet arról, hogy hogyan szeretném kipróbálni régi ötleteimet, amik egyetem óta a fejemben tobzódnak - és akár monetarizálni némelyiket, amire megkaptam, hogy azért ahhoz több kell, mire megvontam a vállam: "nem tudhatom, amíg nem próbáltam" - és az oda vezető út - amit kitaláltam magamnak (prototípusok és MVP-k gyártása) - akkor igencsak hívogató vonalnak tűnt. Igaza lett abban, hogy én egy mérnök vagyok, nem üzletember, és igazam lett abban, hogy jó utat választottam - ha nem próbálom ki, máig csak duzzognék, hogy "még mindig itt vagyok". Volt még egy igen értékes hozzászólása, amit akkor beletettem a "most éppen nem arra van igényem" dobozba, de jól eltároltam, és rugalmasan értelmezve egy hasznos tanács lett belőle. Azt mondta: mindenképp legyen határidő ahhoz, amit csinálsz. Én meg éppen azt gyűlöltem a munkámban, hogy meg kell becsülnöm valami mennyi ideig fog tartani (ahogy a hobbiválasztásnál, ennél is ügyetlen voltam), mert csomószor előjöttek olyan rejtett problémák, amiktől aztán nem lett igazam a becslésnél, és ezt professzionális kudarcnak éltem meg a megfelelő kommunikációs eszközök híján. Sokszor éreztem úgy, hogy gyorsan valami finomat kell főznöm, és "alkudoznak" a specifikációnál az "ez csak egy if"-el. Észrevettem magamon, hogy az ilyen sales-es kommunikációnál reflexszerűen bedobom a durcit, és a fejemben egy zsörtölődő hang azt mondja "már megint alkudoznak, amikor meg lehetne csinálni ezt jól", pedig gyakran egyszerűen az volt, hogy nem tudtam elmagyarázni, hogy ez miért is jó (ezek lettek a kalóz projektjeim, amik (szerintem) nagyobb részben sikerültek jól).
Dedikálni időt valamire úgy, hogy nem tudod mennyi is lesz az egyik legnehezebb dolog, mert még azt sem látjuk realisztikusan, hogy mennyi időnk van a munkán és az alváson felül egy napban. 2(#fn2) Van egy fluktuáló időszeletünk a hétben, amit a legtriviálisabb kitölteni a figyelemelvonó egyszarvúval. Bogotában nulláztam. Már rég leszoktam arról a kevéske arckönyvről, sose szoktam rá a 9gag-re, a hírekről a munka utolsó 3 hónapban álltam le szinte teljesen, és senki nem volt, akivel "igyunk meg egy sört" heti egy alkalom fölött. Lett időm befejezni a vizualizációs appot, lett időm írni ezt, lett időm regisztrálni UpWork-re. Persze jól el is merültem a hullámvölgyekben, mert szociális igényeim alig kerültek kielégítésre, szenvedtem, hogy nincs senki körülöttem, akivel megoszthatom gondolataimat.
Amikor Lacitól kölcsön kaptam a két CDJ-t (az a szögletes három fekete doboz, amiből kettőn ilyen kör alakú tárcsa van, amit ha forgatsz állítod a zene "fázisát" ezzel két zeneszámot össze tudsz fésülni valós időben) hogy játsszak vele, esténként sikerült eljutni hozzá, legtöbbször egy jó kocsmázás után. Aztán rájöttem, hogy töredék időm van arra, hogy zenéket gyűjtsek, ami igazából a nagyobbik része a DJ szakmának. A sokkal nagyobbik része. Megkeresni, begyűjteni, rendszerezni. És ott ültem, hogy mindig ki akartam próbálni ezt a dolgot, és most itt van a lehetőség, és "mégsem" élek vele, mert igazából amit elképzeltem arról, hogy mi a zenekevergetés lényege (hipotézis) az valójában egészen máshogy néz ki a valóságban (realitás), és a dedikált időkeretembe nem fér bele, mert éppen más dolgot akarok csinálni (manifesztálni a projektjeim).
A nem optimálisan eltöltött idő - avagy a legrövidebb út problémája
Az a kicsi időnk, ami meg van, azt szépen megpróbáljuk kitölteni a lehető legtartalmasabban, és ha valamilyen oknál fogva nem sikerül, mérgesek, hisztisek, vagy épp szomorúak leszünk. Az angolban ezt Time Scarcity-nek 3(#fn3) nevezik. Ez az, amikor folyton azon aggódunk, hogy nem ez a leghatékonyabban folyik az időnk, és valamit csinálhatnánk jobban/másképp, és erre rástresszelünk és ez visszalök egy alacsonyabb tudatállapotba, ahol az adrenalin szuboptimális, kevéssé tudatos és ebből következően kevésbé hatékony cselekedetekre sarkall. Ha sose volt ilyened, örülj, szerencsés vagy. Nekem az volt a belső konfliktusom megoldása, hogy meghúztam a vonalat (határidő): x hónapban elhagyom a munkahelyem. Teljesen másképp állsz hozzá dolgokhoz (minden dologhoz), amikor megvan a vége, megtanulsz lezárni, addig meg a maximumot próbálod kihozni belőle (legalábbis én). Mint egy szar tárgy az egyetemen, amire nem lehet eleget készülni: de ott van a végén a vizsga, ami után rá sem kell többet nézned. Amikor kijutsz az életbe, neked kell ezeket a vonalakat meghúzni. Dedikálsz valamennyi időt, aztán ahogy sikerül, de sajnos ez általában azt jelenti, hogy amíg a vizsgád nincs meg, rosszul érzed magad, ha épp nem azzal foglalkozol, mert hát a kötelesség az kötelesség. Félünk, hogy mi lesz, ha nem felelünk meg, állandóan. Jól akarjuk csinálni a dolgokat, és minden percünk kitöltjük, de az agyunknak szüksége van szünetre is, hogy jöjjön az ihlet, hogy néha az üresjáratban feloldjon dolgokat, amik rég a feldolgozandó listán vannak. (Ez a jelenség egészen hasonló ahhoz, amikor lemész cigizni és hagyod ülni a problémát, és mire visszaérsz, megvan a megoldás.)
Egy másfajta utazás
Az az érzés, amikor elmész egy random városba és nem sietsz sehova: nézelődhetsz, sétálhatsz, teret engedhetsz a kíváncsiságodnak anélkül, hogy feleslegesnek éreznéd.
Amikor az agyad átválthat felfedező üzemmódba, mert nincs leterhelve, feldolgozhat egy csomó olyan dolgot, amit a napi rutinokkal kitöltött "átlagos" napon nem tesz.
Te mikor engedhettél meg magadnak egy napot így? Amikor nem KELL csinálnod semmit? Amikor nem sietsz sehova? Amikor nem a legrövidebb úton jutsz el egy pontba? Amikor nem kell számolnod a perceket? Néha lehet az a cél, hogy ne a kiszámítható utat válaszd, ne azon járj, amiről tudod, hogy hova vezet. Néha lehet, hogy pont ez a céltalanság az, ami elvezet egy célhoz, amit amúgy nem vennél észre a félelmekből épített biztonságos kis életedben, ahol a dolgok kiszámíthatóak. Az én életem több lett ettől.
Desmond is megmondta.
1: Time Well Spent Egy gyönyörű technológia-kúltúrális mozgalom azért, hogy jobbak legyenek a kütyüjeink
2: Josh Kaufmann elmagyarázza mennyi idő megtanulni valamit (Köszönöm a linket Móninak)
3: Time Scarcity: Félelem a rosszul eltöltött időtől
4: Drága idő: Köszönöm Böbének a kultúrtágítás
idő