9. szám
...
Pukará egy falucska a semmi közepén, Chos Malal-hoz hasonlóan az emberek általában főleg átutazóban állnak itt meg. Elsősorban kamion sofőrök. Amikor beestem, egy jó meleg zuhany és a néni által ismert egyetlen vegetáriánus étel: a főtt kukorica sajttal meghálálta az utolsó egy órában űzött extrém sportot, a motoron úszást esőben. Minden bukkanó mögött ezt a helyet vizionáltam. Kiteregettem az összes rajtam lévő ruhát a kapott radiátor fölé, és arccal előre beleestem az ágyba.
A sivatagon túl voltam. Ahogy jöttek szembe az ismerős hegyek és tájak egy nosztalgikus érzés fogott el. Már jártam itt. Akkor még nem tudtam, mi van a másik irányban. Most pedig megyek vissza egy helyre, ahol már jártam, emberekkel, akiket már láttam, bekeretezve Megszentségteleníthetetlennel eltöltött évemet.
...
Miután Jeszy elment, belesüppedtem a nyugis Cuscoi hétköznapokba. Új polgárpukkasztó hobbijaimat gyakoroltam: heti rendszerességgel másztam fel a túlárazott romokba ingyen, és kerestem a megfelelő partnert aki lefényképezi, ahogy Mr. Szekuriti plankolás közben próbál leszedni a fűről. Számomra egészen komoly képzavar az ott jelenlévő hippi populáció és a közterületi droidokkal kőkeményen betartatott fűre lépési tilalom.
Ha 2 hónapig minden nap inka romok vesznek körül, akarva akaratlan hozzászoksz, és már nem akarsz "még egy inka romot" megnézni. Néha mégis rávettem magam egy új helyre és mindig leesett az állam. Ezeket a romokat nagyon nehéz megunni.
Egészen hasonlót üldögéltem az Inkában, mint annak előtte. Sokat lógtunk Willel, akinek az elsődleges fókusza a kiscicákból közepes macskává érett cicák újra felhízlalása volt. Lógtam a hosztellakókkal, akik közül ez alkalommal is kimondottan sok érdekes karaktert sikerült megismerni.
...
A továbblépést Will felhívása jelentette, hogy "menjünk le a partra"!
Lediktálta a hely nevét: Trujillo - én pedig különösebb gondolkodás nélkül megvettem a jegyem abban a hitben, hogy ez itt Délen valami hely, ahonnan könnyű lesz Chilébe végezni a viza futást. Ugyanaznap amikor Arequipa távolságról érdeklődtem egy értetlen szemöldökfelhúzás a térkép elővételére késztetett: enyhe 2000km-t tévedtem Észak-Nyugati irányban.
Összecsomagoltunk, megindultunk a repülőtérnek, Limában futkároztunk egy kört "gazdag nyugdíjas" vízumért, majd szépen tovább repültünk Trujillo városába, ahol két órányi körbe-körbe sétálás után "azt a király hostelt keresve" az éjszakában, amire Will emlékezni vélt, megjegyezte, hogy "most már emlékszik, nem ez a város volt az". Ezen kacagtunk majd becsekkoltunk a helyre, amit legelőször kinéztünk magunknak, hogy másnap Puerto Malabrigóba szállítsa testünket egy lepukkant busz, ami egy egészen jellegtelen halászfalu lenne egy kis öblöcskében, ha egyszer egy Észak-Amerikai szörfös srác a repülőről nem szúrta volna ki a hullámok fenomenálisan szabályos vágását valami szörf versenyre menet és tette volna első számú célponttá a hullámszörfös közösségnek.
A tökéletesen szelíd hullámok közt megfigyeltem ahogy a dús keblű szörfös hölgyek küzdenek testük és a deszka konkáv alakzattá alakításával egy-egy nagyobb hullám áttörése közben, és egy hét után már majdnem én is elértem a nem csak hason csúszás képességét - viszont tanulási görbémet kerékbe törte a 4 napon belül lejáró vízumom, és Will is vissza pályázott begyűjteni a bürokráciában tékozló dokumentumait Limából, úgyhogy felkerekedtem északnak.
Először vettem a kezembe a magányos bolygót és pozitívan rácsodálkoztam, utamat az "Északnak"-ból irányított véletlenné alakította. (Addig bármire felültem Észak fele.) Buszhoppoltam egyik helyről a másikra, Chiclayo városában némi taxizgatás után megszületett a döntésem, hogy nem egyenesen a főúton hagyom el az országot, hanem inkább kacskaringózom egy kicsit a hegyekben, mert ráérek. Meg is érkeztem Jaénba, egy igen jellegtelen Észak-Perui városkába, amit meg sem említenék, viszont egyetlen jellegzetessége szót érdemel: az amúgy nem túl nagy főtéren 11 darab patika volt fellelhető. Ehhez a slussz poén, hogy a szerencsejáték utca a tér egyik sarkából nyílt. Ez ad némi kontextust az amerikai gyógyszeriparról, és azt a nyugati orvoslással összekötő vakcinációtagadó jedi tömegek létező konfliktusáról.
Innen északnak egy igen elhagyott kis határátkelőn vezetett az út a dzsungelben, ahol a határőrök munkaidőben röplabdáztak egymással (amiről utólag megtudtam, hogy nem röplabda, hanem nagyon hasonló Ecuador specifikus játék: Equavóley), mivel igazából nem sok dolguk volt - egy nap egy Ranchero (a Colombiai Chiva megfelelője, teherautó, rajta fapaddal) jött, és ment vissza a Zumba nevű településre, ami egészen hasonlított egy Colombiai kisvárosra a hegyekben, ezzel újabb nosztalgia érzést adva a kalandozásnak.
Innen még pár óra impresszív földutas szerpentinen izzadás következett mivel előtte alaposan megvizsgáltam a 13 tonnás Marco Polo típusú busz tükörsimára koptatott gumijait. A busz közepén erős politikai marketing szaggal átitatva egy ledes kijelzőn futó üzenet emlékeztetett minden 23 másodpercben, hogy a "közlekedési minisztérium törődik a biztonságommal, 17km/h".
Vilcabambába érve - amit valami láthatatlan erő csillagozhatott meg a térképemen, mert amikor kérdőre vontam az embert akitől hallani véltem a helyről, letagadta, hogy ő járt ott - becsekkoltam az első hostelbe, aminek volt kertje. Dolgozgattam és kirándultam pár napot, majd elmentem a helyi ügyeletes argentin hippi önkéntes javaslatára a völgyben található Chambalabamba nevú helyre (a bamba völgyet vagy valami lenti helyet jelent Quechuául, azért van ennyi belőle) megnézni, hogy mi is ez. Itt találkoztam egy igazán érdekes Yogi bácsival, Justinnal, a három bűn rossz gyerekével, és Nathalyvel, a mexikói-amerikai leánykával, aki a gyerekek szelídítésében segédkezett és meditálgatott naphosszat. Egy igen rövid idő alatt lezajlott igen elvont beszélgetés meggyőzött arról, hogy ő egy jó Jedi, és én pedig szeretnék itt kicsit megállni, és meghallgatni, mi mondanivalója van neki a világról.
Chambalabamba
Átnyergeltem a hátizsákommal a falu központjától 5 kilométerre lévő hippi kommunába, ahol hamar rájöttem, hogy az a kertészkedés téma nem kimondottan jön be nekem, úgyhogy inkább csak kivettem egy szobát napi 10 dollárért a fára épült házban egy hónapra.
A majdnem két hektáros telket egy Californiai anarchista bácsi, Mofufu (polgári nevén Tom) vette aki elmondása szerint véletlenül lett gazdag: egyrészről volt egy háza San Fransiscoban, aminek az értéke az elmúlt néhány évben meghatszorozódott, illetve van egy testvére, aki megtanulta "játszani a játékot" és ehhez még jókor is volt jó időben, majd alapított a testvérének egy alapítványt, hogy a kis eco-falu projektjét megvalósítsa. Ide aztán elkezdtek jönni mindenféle emberek innen onnan, lokálok, külföldiek, elsősorban kis családok kis kölkökkel. Fogadnak önkénteseket, akik meg kertészkednek, jógáznak, meditálnak, és kontemplálnak. Van egy nagyon helyes kis tavacska amiben jó úszkálni, folyópart kristálytiszta vízzel, közös konyha, színpad dobszerkóval meg elektromos gitárokkal, és mindenféle utazó.
"Ide az emberek gyógyulni és szembesülni önnön magukkal jönnek" - ahogy Diggory fogalmazott, az Ausztrál Jedi, akivel egy beszélgetés végére kijött, hogy ő hisz abban, hogy ha ledobják az "energiakristályokat" a mező négy sarkába attól majd jobban nő a fű. Ez főleg azért vicces, mert az itt folytatott beszélgetéseinkből látszólag két ellentétes dolog jött át: bővült az ezométert felfele mozdító szavaim listája, és bekerült egy fordító szörnyecske a fülembe, hogy minden alkalommal, amikor egy új önkéntes példány megérkezik a színes lenge ruhájában és megjegyzi, hogy "jók az energiák ezen a helyen" ez "az emberek itt kedvesek egymással"-ra forduljon a fejemben, mindenfajta különösebb belső konfliktus vagy vita indukálása nélkül.
Hobbilelkész
Ezek után jött az igazi áttörés, amikor az egyik nap a faház kanapéján ücsörögtem, és mellettem a rangidős csillagjós néni (ő komolyan ebből él) és a lenge ruhában közlekedő életét az egekből megérteni akaró és alternatív igazságok megélésére igen nyitott Cseh leány beszélgetését kódolás közben fülhallgatón keresztül elemezhettem.
Megállapításom a következő: van egy halom dolog ami az emberek életében általában elkerülhetetlenül megtörténik: születés, trauma, halál, függés, tanulás, stb. Vannak traumák, amik megakasztanak a továbblépésben (nevezzük "spirituális fejlődésnek" amit ez a cikk talán segít megfosztani az ezoterikus konnotációjától). Ezekkel a traumákkal - ha a nyugati ember találkozik és meg akarja oldani, pszichológushoz fordul, aki egy nagyon rafinált módon oldja fel a páciens problémáit: meghallgatja.
A páciens pedig gondjainak verbalizásával lényegében önnön magának feloldja az érzelmi elakadásait: elfogadja a helyét az életében, megérti, hogy miért döntött úgy egy-egy helyzetben, ahogy döntött, és megtanulja a leckéket, amiket meg kellett. Ehhez képest a "Javasasszony" aki a kanapén tőlem távolabb helyezkedett el és a laptopján különböző szögeket rajzolt fel egy teljesen irreleváns de annál ezoterikusabban kinéző csillagtérképre wordben: szépen vetette fel a sorban a generikus életeseményeket, amire a páciens igenlően korrigálta és illesztette saját "egyedi" történetét - ami pedig egy isteni szikraként belehasította az agyamba ezt a gondolatot: effektíve teljesen mindegy, hogy a néni "mit olvas ki a csillagokból" ami a lényeg, hogy a páciens hinni akar abban, amit mondanak neki, és megmagyarázza életének addig érthetetlennek vélt történéseit, ami pedig oda vezet, hogy a végére a történet - tök mindegy mekkora orbitális baromságot raktak össze - a hívő perspektívájából értelmet nyer, ezzel feloldódik a dilemma a fejében, és pontosan ugyanúgy folytatja tovább az életét, mintha a pszichológustól jött volna ki, készen a továbblépésre, megnyugodva, hogy "minden valami nagyobb cél érdekében történik".
A kulcs mozzanat ebben az egészben az volt, hogy valaki végre meghallgatta.
Egyedül közösségben
Egy igen remek másik aspektusa volt a helynek idilli mivolta. Az emberek nem siettek, ha társaságot akartam csak sétálgattam egy kicsit a banánerdőben és előbb vagy utóbb szembe jött valaki vagy ha épp több emberre vágytam elmentem a konyhába, ami egy kör alakú tető alatti nyitott tér volt benne egy az oszlopok közt kifeszített slackline-al - amin a hónap végére nagy biztonsággal végig tudtam sétálni - és a kommunális hűtővel, ahonnan megvásárolt ételem szeretett kisétálni. Ha pedig magányra vágytam, csak fennmaradtam a fán, vagy épp kimentem a folyó vagy a tavacska mellé üldögélni egy nagy kövön. Ehhez jött a tökéletes idő, ami Pereirára emlékeztetett, a megfelelő sebességgel változó emberek, a faluban a francia pékség a sarkon és az olasz néni pizzériája, ahova heti egyszer-kétszer betévedtem Európai ízekkel kényeztetni magam. Minden annyira tökéletes volt, hogy ha szarul érzed magad, akkor egyértelműen valami belső egyensúlytalanság kivetülése van a dologban, és amolyan "laboratóriumi környezetben" szedheted szét az érzést a forrás megtalálása érdekében egy halom erre fogékony ember között. (Jó jedik.)
Indeed
Volt néhány érdekes fazon, egy aranyos finn fizioterápiát gyakorló pár, lengyel, francia, argentin, német, colombiai önkéntesek, egy igen karakteres német arc aki hosteleket futtatott fel Dél Afrikában, meg egy hölgy, aki szerepelt gyerekkorom kedvenc sorozatában a Csillagkapuban, igaz csak pár snitt erejéig. Sose gondoltam, hogy valaha is élőben találkozom akárkivel egy ilyen helyről, pláne itt... Volt egy 8 éves végtelenül cuki kislánya, aki kinevezett a házi pizza királyának, lévén az ott lévő sütő segítségével igen kiváló ételt tudtam előállítani, amit megosztottam emberekkel jónéhányszor, akik cserébe megosztották velem az ő ételüket.
Hova tovább?
Aztán egyik nap úgy keltem, hogy "na akkor ma kell mennem" - így érzelmes búcsút véve a szívemhez közel kerülő emberkéktől tovább álltam Cuenca városába - node erről majd legközelebb. Tovább nem tudom, mostanában csak felülök egy buszra, és az jó.
Miért utazom? Vol. 5.
Viszonylagos 2-5 hónapos rendszerességgel felteszem magamnak eme kérdést valamilyen formában, hogy tudatosabb legyek utazásom céljaival kapcsolatban. Legutóbbi három hónapos gondolatfüzérem az eddigi legmetább amit eddig sikerült kiötölnöm: a válasz arra, hogy "mi tart az úton" az ugyanerre a kérdésre adott válasz időbeni változására való rácsodálkozás. Hipp-hopp elrepült két év, a megfelelő sebességgel.
Tér
A végén pedig búcsúzunk Sr. Juliótól eme újszülött alpakával.
Hajónapló utazásom 732. napjából
szám Peru Cuzco hátizsák Ecuador szörf jedik hippik