8/1. szám
Eseménydús másfél hónapot zártam az elmúlt 3500km sivatagon és Argentin-Perui-Chilei hegyeken keresztül, ez most ilyen túrabeszámolós lesz.
Viszlát Mendóza
A végére egészen belaktam a helyet ahhoz, hogy el tudjam képzelni milyen lehetne az életem, ha úgy döntenék, hogy ott lakom. Megismertem embereket, akik ott laktak, és elvoltam velük, habár nem éreztem magam úgy, mintha ott szeretnék élni huzamosabb ideig. Pont erre volt jó. 3 hónap alatt ezt pont ki tudja találni az ember.
Eufória Mendóza kiváló parkjában
... aztán útrakeltem némi sivatagon át
Úgy éreztem kell egy kis ülepítés Argentinának, úgyhogy beleindultam a rengeteg sok sivatagba Cusco-t vizionálva lábaim alatt. Megszentségteleníthetetlenből préseltem ki az olajat a blokk illesztéseinél található lyukakon keresztül, aludtam a szabad ég alatt, mert Argentinának ezen tartományában ritkán esik az eső, és éjszaka sem volt 10 foknál hidegebb. Véletlenül betévedtem egy faluba, ahol megláttam, hogy felettem vitorlázó repülők repkednek, úgyhogy megkérdeztem lehet-e, és lehetett. Úgyhogy vitorlázórepültem egy keveset az Andokban és konstatáltam, hogy bár valószínűleg le tudnék szállni vele biztonságosan, azért erősen berozsdásodtak a botkormány mozgató izmaim. Sátraztam megint tóparton, aztán már a sátrat is lusta voltam felállítani egy elhagyott termálfürdőben, ahol egy tehénnel osztozkodtam a helyen, majd Saltával újra megcsapott a harmadik világ szele. Az ilyen közép-nagyvárosok külvárosai ótvar rusnyák tudnak lenni. Vannak városok, ahol ez a belvárosban sem sokat javul. Salta határeset volt, úgyhogy tovább is álltam 2 nap munka után San Pedro de Atacama irányában néhány nagyon magas hegyen átverekedve magamat.
Flamingók!
A határon egy kicsit elhúzódott az átesés, úgyhogy megháltam egy elhagyott falu egyik kis házikójában, ahol szépen beemeltem az ajtót, hogy konstatáljam a jól kialakított magaslati toleranciám alábbhagyott, és nem jó egy napon belül 3000 métert felfele közlekedni, úgyhogy egy hosszú szeles hideg fejfájós éjszaka után reggel megmeditáltam magamat a befagyott magashegyi tó partján a flamingókat nézve úgyhogy a fejfájás el is múlt és tovább indultam a nagyon hideg fennsíkokon egészen Bolívia határáig, ahova nem mentem át, hanem gurultam inkább 2 kilométert lefele kikapcsolt motorral San Pedró de Atacamába, hogy visszanézve megcsodáljam eme gyönyörű hegyláncot.
Ott elültem pár napot, találkoztam kedves hippifajzatokkal El Bolsón mellől, akik növényeket termesztenek amikor éppen nem utaznak. Néztem csillagokat is, mert ezen a környéken szintén egészen jól néznek ki, de a Valle de Maiput a Chilei termál fürdőben eddig semmi sem ütötte. A hippik átmentek egy közeli sokkal kevésbé turistás városba dolgozni, ahol besöröztünk, és egy szürreális estében találkoztam egy érdekes Spanyol lánnyal, akit a hirtelen felindulásból megesett szerelem hozott ebbe az isten háta mögötti sivatagi városkába, és egy nagyon vicces dráma és ármánykodásos jelenetet sikerült beadniuk kiválasztott párjával miközben én a sörömet szorongatva próbáltam nem túlságosan mosolyogni.
Innen Észak-Chilébe vezetett az utam, ahol még annál is többféle sivatagot láttam, és nagy-néha szembe jött egy kisebb-nagyobb város, de inkább csak semmi. Pár semmilyen város után találtam egy 50-es években elhagyott Salétrom bányász és finomító iparvárost, Humberstone-t, ami egy zseniálisan kinéző ipari emlékműként megőrizte a korai 20. század technológiai pillanatképét.
Humberstone
Még több sivatagon keresztül felgurultam az Arikai határátkelőig, ahol némi kínos "de remélem nem az én problémám" mosolygás kíséretében sikeresen visszacsempésztem a motorom Peruba, majd még 3 kör elképesztő és unalmas sivatag közötti váltakozáson keresztül Arequipában találtam magam.
Peruban az útlezárós droidok száma megsokszorozódott.
Megültem pár napot a Friendly nevű hosztelben, ahol tetőterasz, és a hátsó kert között ingáztam, hogy éppen hol szeretnék dolgozni. Ez egy igen szimpatikus belvárossal rendelkező település, van benne hip csokizó, ahonnan jó dolgozni, és lehet mindenféle igényes ételt enni olcsóért. A háttérben volt vulkán, Misty, meg egy másik.
Kirándultam még mészkő völgyben, mielőtt nekiindulok újra Cusconak, ahol nagyon babán kimosta a víz a vízesés helyét.
Amikor pedig nekiindultam, a Maps.me megpróbált levinni az útról - az aszfaltról leérve az első 30 méteren esett le a láncom, és találtam egy 3 centis szöget a hátsó kerekem közepében, úgyhogy szépen visszafordultam és megtanultam lapos gumival 10 kilométert gurulni a hegyről az első gumisig, aki elmondta, hogy milyen nevű helyen tudom a megfelelő méretű csere belsőt a helyi pénz egységért a magamévá tenni, amit rekord sebességgel abszolváltam. A busz lerakásától 5 perc alatt sikerült elvégeznem majd megcsodálhattam "ha értelmetlennek éreznéd az életed gondolj arra, hogy valakinek az a dolga, hogy" toplistás foglalkozások egy ékkövét: a piaci köz WC-ben, ahol - mivel a víz nem volt bekötve - egy helyi erőnek az volt a dolga, hogy a középső köbméteres lavórból a vizet egy vödörrel kimerje, majd leöntse a szart az emberek után. Ez egészen megváltoztatta a lehetséges városi munkákról kialakított képem.
Olyan hatékonysággal végeztem a vásárlást és az öblítési munkafolyamat megfigyelését, hogy visszafele ugyanazt a buszt sikerült elkapnom, mert az addig állt a dugóban. Itt a térképes navigáció jármű nélkül (néha azzal is) teljes mértékben értelmetlen, sokkal egyszerűbb megtanulni a hely nevét, ahova közlekedni szeretnél, és kérdezősködni, megkérni a néniket bácsikat, hogy ugyan szóljanak már, ha le kell szállnod, sose szabad csak egy emberre támaszkodni, mindig kell lennie legalább 3 különböző forrásnak, amiből kettő legalább irányban korrelál. A térkép olvasás egy olyan skill, amivel az itteni populáció egy általam nem feltárt százaléka rendelkezhet, ha véletlenül a kék pontból felismerik, hogy jé ott vagyunk, tényleg, még akkor sem tudnak egy két blokknyira lévő helyre rámutatni egy digitális eszközön. Fekete mágia.
Analóg navigációs képességeimre büszkén vághattam neki újra Cusco irányába vezető útnak, a délután közepén, elhatározva, hogy jutok ameddig jutok, sátor van, kaja van, új gumi van. Estére Juliakába értem, amely ismerős gettójából hamar eldöntöttem, inkább motorozok még 1 órát Pukarába, ahol legutóbb megszálltam, és kiváló volt. Ezúttal már tudtam beszélgetni a házinénivel, kaptam radiátort, hogy megszárítsam a ronggyá ázott ruháimat. Onnan még az alább látható pár órányi tekergéssel a magasföldön és az alpaka vidékeken visszaértem Cuscoba.
Megszentségteleníthetetlen és én ezt az utat jártuk végig
Közlekedés Dél-Amerikában
Amikor először estem ide be, egészen kétségbe tudtam esni azon, hogy hogyan jutok el A-ból B-be. Az Európai determinisztikus közlekedést itt egy sztochasztikus modell cseréli, amiben van a tömeg, akik személygépjárműveiket bérközlekedésre bocsájtják, ezzel létrehozva a kiabáló sofőr hordákat, akik egy városnevet kiabálnak, ahova éppen tartanak. Egy évvel ezelőtti magamhoz képest nagyon nagy magabiztossággal tudtam körbekérdezni egy úti-célért mennyit szoktak elkérni és megfelelő árakat és város kombinációkat kommunikálva sokkal könnyebben navigáltam két hely között.
Itt az van, hogy ha már látják rajtad, hogy nem vagy teljesen hal, nem próbálnak lehúzni, beülsz, és elvisznek annyiért, amennyiért másokat is. Vannak a nagy kollektívók, amiben 8-10-15en is ülnek, ezek is gyakran csak akkor indulnak, ha megtelnek, így van, hogy egy kicsit drágább távtaxit érdemes inkább vadászni, ami viszont gyorsabb és van, hogy kényelmesebb is. A forgalmasabb helyeken mindig van mindkettő. Első az A négy kerekes Toyota kisbusz, amiben -15 centi lábtér van a sorok közt egy átlagos európai méretű embernek, utóbbi Toyota Corolla vagy Yaris, amik nagyon változatos állagúak a között, hogy "nézd, látom a kereket azon a lyukon!" vagy "ezt is már csak a kaizen tartja össze" és az egészen új között. Gyakran próbálnak behúzni a többszemélyes kollektívókba, hogy várd meg, míg megtelik, és kifizettetik veled előre a jegyet, de van, hogy sokkal célravezetőbb kiállni a sarokra, és várni egy kisautót, amiben éppen két hely van. Ha nem épp egy zsákfaluban vagy, ahol egy kisbusz van naponta, a Tibié, akkor ez a módszer gyakran működik. Sose fizess előre. (Ha véletlenül fizettél, olyankor is vissza lehet kérni, ez itt így megy.)
Hogyan vezetnek errefele
Régóta akartam összehasonlítani az országok közötti vezetési stílusokat, mert szerintem sokat mond egy kultúráról, és az emberek egymáshoz való viszonyáról. Álljék itt hát egy ország-imázs a járművek világából.
Colombia
Itt a buszsofőrök valószínűleg mind a Need For Speed valamelyik korai verzióján szocializálódtak, ahol vagy az előre, vagy a hátra gomb megnyomásával a gépjármű gyorsulásának két állapotát ismerték csak meg: a padlógázt és a satuféket. Az egy dolog, hogy az utak a szerpentinek végtelenített változatán vezetnek keresztül a dzsungelen, a jobbra balra fel le extrémekhez jön az előre hátra kenődés a busz sorai közt, ezzel egészen elviselhetetlenné téve egy Pereira-Medellin 6 órát. Biztonsági távolság olyankor létezik, amikor a hátul jövő autó defektet kap, és a többi még nem előzte meg, akár jobbról, akár balról, de ha rajtuk múlna ilyen Men In Blackesen, felülről. Cserébe a motorosokhoz hozzá vannak szokva, és az a jó Star-Wars kép, amikor jön a csatahajó, és körülötte aprócska kis fighterek minden irányból előzik a lomhán középen vergődő nagytestű állatokat egészen biztonságosan megy. Az autósok, ha egymással nem is, de a motorosokkal igen előzékenyek, a zöld lámpánál türelmesen megvárják, míg az előre csorgott motorosok elveretnek előttük, és csak utána indulnak. A gyalogosokat nem kimondottan szeretik, de nem is dudálják le őket, nekik nem állnak meg, de ha nekimész az útnak, hogy te most keresztül mész, néha fékeznek egy kicsit, és megpróbálnak nem elütni a "best effort" jegyében - Karl ezt a közlekedést "organikusnak" nevezte.
Peru
A káosz a Colombiaiakhoz hasonlónak érződhet, kicsit talán nagyobb, de a busz/kollektívó vezetők már kettővel több állapotot ismernek a gáz-fék vonalon, néha tudnak csak úgy gurulni is, és nem nyomják agyatlanul a padlót. Ennek több oka lehet, befolyásolhatja az utakra eső Colombiát valószínűleg bőven felülmúló kanyar/emelkedés/süllyedés/kilométer a régióban ahol vezettem, a járművek átlagos állapotának alacsonyabb nívója, vagy hogy itt sokkal több a "hivatalos" vezető, és a taxizásból élő. Eddig a távtaxikban (amit Colombiában nem láttam amerre voltam) szinte kivétel nélkül jó sofőröket fogtam ki: Észak-Amerikai szemmel felettébb őrültnek és kaotikusnak tűnhetnek, de egyáltalán nem voltak agyatlanok, ott vágták le az íveket, ahol lehet, nem előztek teljesen indokolatlanul beláthatatlan kanyarokban, és tényleg csak ott és annyira nyomták, hogy aránylag biztonságosan tudták hozni az egyik pontból a másikba jutást. A motorosokkal nem olyan kedvesek, mint a Colombiaiak, de ha az ember előzékenyen vezet, rájuk tudja kényszeríteni, hogy ne üssék el a városban, a főutakon hagynak rájuk távolságot, amikor előznek, és mivel a perui főutak ezen a környéken (Cusco) nem éppen forgalmasak, egész biztonságosnak érződött az itt közlekedés.
Bolívia
Bár itt voltam a legkevesebbet, a Peruiakhoz állnak a legközelebb, csak még kevesebb autó van az utakon, a városaik viszont annál kaotikusabbak. Gyakran szűnnek meg 4 sávos utak és mennek át egy földkupacon keresztül egy földútba. Néha a piac csorog ki a 8 sávos útból 5 sávra. Itt nem ültem kollektívókban, de az általános kérdezősködés alapján a helyzet jóval rosszabb mint Peruban.
Chile
Utazásom egyik fénypontja Chile, ezen belül is az vezetéskultúra, amit gyakran Kelet-Európában nem érünk el. Az emberek megállnak a zebránál a gyalogosnak, kivárják a sort, tényleg csak akkor előznek, amikor lehet, és ha előznek, akkor teljesen átmennek a másik sávba, hogy legyen elég tered, ha 15km-en keresztül kanyarogsz egy szerpentinen és egyszer sem volt olyan, ahol nagyon biztosan meg tudnak előzni, nem előznek meg, inkább lelassulnak gyökkettőre. Óvatosak, nem szálguldoznak, tényleg le a kalappal. Ez volt az egyetlen ország, ahol láttam trafipaxot. Messze nyerik a mezőnyt mindenki előtt, itt volt a legnyugisabb vezetni.
Argentina
Míg Chillében Chillesek, úgy Argentinában Agresszívak, ahogy átérsz a határon, minden mintha teljesen megfordulna. Az autók minősége ugrásszerűen leesik, a vezetés kultúrába pedig beleivódik ez az agyatlan individualizmus, ahol a te személyes célod az egyetlen cél. Eme cél pedig a legtöbbször a másik biztonságának ignorálásával manifesztálódik. Mindenki azt üvölti, hogy a másik a hülye. A Colombiaik legalább próbálnak kedvesek lenni, az Argentinok rád gyorsítanak, hátha el tudnak ütni. Másfél méterről néztem végig, ahogy egy ember belehajt egy 50 fős tömegbe a lassító burkolaton és ken föl a kocsi elejére egy boldogan szaladgáló 7 évest. A biztonságos vezetést távolról sem ismerik, 1 nap alatt, gyakorlat nélkül kaphatsz jogsit, és hiába kiabálnak egymásnak, hogy "what part of jobbkézszabály don't you understand, bitch" - minden autó oldala be van horpadva, általában minden oldalról. Én tényleg nem láttam egy autót se az ott töltött pár hónap alatt, ami ne lett volna legalább egy kicsit horpadt. E mellé még jön, hogy nyomják neki mint a vadállat, városban, és városon kívül is, úgy előznek, ahogy tudnak, és amikor a 30 tonnás kamion a főúton mellettem 8 centire megy el a trailerével, akkor azért kiabáltam neki egy két ízes magyar szókombinációt, hátha tanul majd belőle. Nem véletlen, hogy Argentinában kötelező a biztosítás, anélkül nem engednek be az országba. 10-ből 9 autó előz teljesen agyatlanul, sebességkorlátozás nincs, és kiabálnak, dudálnak. Ennél csak a motorosokkal ellenszenvesebbek, sose várják meg, míg a motoros kigyorsít a zöldben (ami azt illeti a zöldet se várják meg), direkt kijönnek eléd, hogy ne tudj előre csorogni, letolnak, rád fordulnak, és tényleg teljesen indokolatlanul parasztok mindenkivel. Itt megtanul az ember nagyon protektívan vezetni, folyamatosan figyeled a tükörben, hogy vannak-e mögötted, ha látod, mindig kihúzódsz az út közepébe, hogy át kényszerítsd a mögötted haladót a másik sávba, ha előz, és legyen tered visszahullámozni, hogy meglegyen a kellő távolság, és ne tudjon csak úgy 150-el 10 centi távot hagyva megelőzni. Buszon nem ültem, de kívülről ők se kedvesek, a nagyobb kutya győz, láttam robogóst lenyomva busz által. Vezetésben ők Dél-Amerika utolsó helyezettjei. Szerencsére a 40-es út nem túl forgalmas alacsony szezonban, de az országon belül nem akarnék vezetni, pláne nem motorral.
Most pedig még egy kis Inkázás.
Hajónapló utazásom 600. napjából
szám Argentina Chile Peru sivatag motor