8/2 szám
Vissza az Inkába
Délután majdnem egy időben érkeztem meg Jeszyvel, ahol Mr. Grumpy a.k.a. Senor Julio fogadott, aki nem kimondottan emlékezett rám, de már el tudtam neki magyarázni, hogy tavaly voltam itt. Jeszyvel megittunk egy rakétányi pálinkát és egy kevertet (MIÉRT?!?!?), hogy valami magyar íz kerüljön a nyevlvemre hosszú idő után. Megküzdöttünk a helyzet komikumával, és beavászkodtunk egy kicsit várost nézni.
Nagyon furcsa volt visszajönni az Inkába, minden szinte ugyan olyan, csak a cicák meg a nyulak nőttek meg. Ezúttal már tudok Eloyddal beszélgetni mindenféléről, megtudtam például, hogy ő ebben a házban született, csak aztán elköltözött először Guatemalába egy kicsit, majd Németországba 20 évet, ahol a két lánya ma is lakik, majd visszajött, mert azért itt is jó.
Jeszy elment Machu Picchuba, én pedig maradtam kipihenni a motorozás fáradalmait, majd mikor visszaért nekivágtunk az ötnapos kiruccanásunknak kimondottan nehezen elérhető Inka romokat nézni Choquequirao régi városába, ami a kőből kirakott lámáiról híres.
Choquequirao
Ejtsd cso-ke-ki-rao
Ez a hely még azért nem a következő Machu Pichu, mert oda eljutni cseppet sem triviális, és alsóhangon egy nap igen kemény járóföld, bármelyik irányból. Mivel mi kellően bátrak vagyunk és egy kis túrázás csak nem fog ki rajtunk, nem fizettünk be semmilyen irodához, és nem béreltünk szamarat se, hanem megpróbáltunk magunkban eljutni, ami egészen egyszerűen ment, délután kettőre már ott is voltunk két kollektívó út és egy defekt után, hogy leereszkedjünk másfél kilométert a völgy kempingjébe, ahol egy kiadós alvás után nekiveselkedtünk a felfele másfél kilométernek a völgy másik oldalán, aminek a végén egy Marampata nevű hely várt minket az inka várossal szemben. (Itt nem tudom eléggé nyomatékosítani azt a 3000 méter szintet, 100+kilométer kollektívót és 15 kilométer gyalogutat amit az előző mondatban megtettünk.) Egy nagyon aranyos és igényes kis falvacska, ahova csak csacsin és gyalog lehet eljutni. Nem siettük el a fölfelét, félúton megálltunk egy Eugénia nevű néninél teázni egy órát, aki elmesélte, hogy ezt a helyet a nagyapja találta, aki a két testvérével a sorozás elől menekültek eme elhagyott helyre.
Marampatában megebédeltünk, és tovább álltunk a romok kempingjébe, ahol lesátraztunk és konstatáltuk, hogy ezeknek az inkáknak valami komolyabb meredek lépcső fétisük lehetett, mert olyan helyekre építettek teraszokat, amik a legtöbb jóérzésű emberből kihoznak egy erősebb szédülést.
Másnap egész nap a site-on tévelyegtünk, megnéztük a kőlámákat, a vízvezetéket, a házaikat, és teraszaikat.
Egy kiváló kis városka volt ez, egészen másfajta kőből, mint a többi helyen, így ezeket nem tudták olyan szépen illeszteni, mint a Cusco környéki falaikat, de így is kimondottan szép és igényes formájú épületeket sikerült összerittyenteniük.
Choquequirao-ba három úton lehet bejutni: Cachorából, ahonnan a legtöbben jönnek, mert az a "legnagyobb" falu ami a környéken van, Huanipacából, amely utat idén renoválták, de minden helyi óvaintett tőle, mert egy botlás az úton és az 1500 méterrel lejjebb lévő folyó fogja meg élettelen testünk maradványait: még csacsikkal sem közlekednek arra (erre akartunk eredetileg kimenni, de lebeszéltek róla) - illetve Yanama, egy igen aranyos kis zsákfalu felé, ahova 4 éve vezet csak autóföldút, azelőtt csak lovon lehetett oda eljutni, hasonlóan nehéz terepen, mint ahol mi gyalog verettünk kifelé, először ereszkedve 1300 métert, majd egy nap alatt megmászva rekordunkat: fölfelé 2300 métert a kemping helyünktől a 4200-as hágón át, ahol útközben eljöttünk régi elhagyott bányalyukak mellett.
Gyönyörű tájakon csodálhattuk meg Perunak eme igen elhagyatott részeit. A mászás könnyű éppen nem volt, de kiválóan éreztük magunkat, és a végére még a dupla szivárvány is kisütött a völgyben.
Yanamában megháltunk egy "kempingben", ahol jól kiteregettünk és kértünk egy vacsorát, majd amikor kértünk melegvizet a zuhanyba, akkor megmondták, hogy az még 5 sol. Ilyen ez, gondoltuk, majd a meleg zuhanyt megérezve nem igazán akartuk megtudni, hogy a hideg zuhany milyen lett volna. Egy vályogház alsó szintjén, két nagyon régi nagyon rossz ágyon aludtunk, ahol a száradni kirakott ruháink reggelre csak vizesebbek lettek. Egy reggeli után A kisboltban felnyergeltünk A kollektívóra, ami egy nap egyszer megy, és 4 óra autókázás és még egy magas hágó után visszavitt minket Santa Terezába a 4 éve elkészült úton, ahonnan már csak egyszer kellett megmászni a hegyeket a Santa Maria - Ollantaytambo vonalon. Ott megültünk egy estét sétálgattunk és megnéztük az inkák lépcsőin a kukoricaföldeket.
Visszaérve Cuscoba sétáltunk egy nagy kört az ingyenromok közt és benéztünk a nemingyen vallási múzeumokba és templomokba, ami újra felidézte bennem, hogy a katolikus vallás mennyire megtestesít mindent amitől én idegenkedek. A hatalmas fenszi oltárok, minden aranyban (amit az inkáktól loptak és beolvaszottak ezen vallási ereklyéknek), és a végtelenített giccs, a megszámlálhatatlan kifaragott és kifestett szent szobron át, az ezüsttel beborított ereklyeszállító személygépjárművel bezárólag, ami az egyik oltári fakkban helyezkedik el, a hatalom és az erő szimbólumaival teletűzdelve egy igencsak antipatikus összképben kerekítette ki mindazt, aminek a nevében az itteni civilizációt eliminálták. Pozitívum az épület igen igényes kivitelezése és az a rengeteg végtelenül részletesen megmunkált fa faragvány amit tudtam benne értékelni. Nagyon feldobott, hogy végig egy szárnyas fejvadász féle posztapokaliptikus cyberpunk piacot képzeltem a templom terébe, ahol az androidok veszik a csere-alkatrészeket.
Hajónapló utazásom 635. napjából
szám Choquequirao Peru