7. Szám

A Gorilla

Egy felső tízezernek épített gigantikus házat bérel Belen és testvére Mathias, amiben hostel szolgáltatást üzemeltetnek berakva sok emeletes ágyat a sok szobába. A kilencvenes évek óta nem használt pezsgőfürdős kádban zuhanyozni szürreális élmény. Amikor megérkeztem rögtön megragadott a hátsókert és a medence vizét vastagon takaró penészes levél zselé. A felette éneklő kolibrik hatására kineveztem a kertben található műanyag napozóágyat új irodámnak, ahol pötyögtem a billentyűzet hiányos öltözékben, mert napközben itt télen is simán van 20-25 fok.

Lakótársam a 3 nappal azelőtt érkezett frissen elvált korombeli Sara, a dán lány. Élvezi a bele a világba lét, csak több benne a slung még: csak fél éve van úton, beszerzett egy latin szeretőt a két hónapos itt tartózkodása alatt, hogy ő is találkozzon a "Traveller's Dilemma" alapkérdésével: Mikor állunk tovább egy helyről ha az tetszik? Lesz-e olyan hely, ahol megállunk? Azóta ő is belevágott a szabadúszásba, és visszament még egy kör Mendózára.

Találtunk mindenféle helyet ahol regulárok lettünk, mint a sarki kisbolt, ahol díjnyertes empánádát árulnak, vagy a 2 blokkra lévő Chinitas nevű borbár, ahol rendszeresen töltöttünk magunkba finom borokat és beszélgettünk a borbárt üzemeltető lányokkal, Marinával, Fernandával és Claudiával.

Egy hónap után gondoltam egyet, és elsétáltam erre-arra a városban, és találtam egy co-working irodát, és mivel még sose próbáltam ki, gondoltam megnézem milyen az amikor egy kicsit beszippant az irodai rutin, azzal a különbséggel, hogy bármikor dönthetek úgy, hogy nem akarok bemenni.

Ez két dolognak tett nagyon jót: a pangó szociális igényeimnek, és a napi spanyol aktivitásomnak, lévén én voltam az egyetlen külföldi ott. Korai alacsony angol beszélő hajlandóságú közönségem határozottan hozzásegített az újabb vicces ismeretségekhez, amikor a Spanglish különböző dialektusaiban váltottunk mondaton belül nyelvet ezzel mind a ketten nyelvi előrehaladást vizionálva magunknak.

Voltam a környéken minden hegyen hétvégente egy helyi kutató lánnyal, Guadalupéval. Ő volt, aki rávilágított, egy helyben ülve is találkozhatsz azokkal a leckékkel, amiket nekem az utazás tartogatott, csak nyitottabb szemmel kell járnod.

Bő három hónapot húztam le a "koliban" lakva, néha átmenve egyik ágyból a másikba, sátraztam a semmi közepén egy üveg jó borral, aludtam a csillagok alatt a medence mellett, de amúgy egészen irodistásan toltam, a heti most épp 30 órám. Szereztem pár új ismerőst.

Ja és megtanultam elgitározni 4 számot.

... Mindeközben odabent tágasabb

Amikor sétálok az utcákon, és már egy ideje egy helyen lakom, néha jön egy ilyen érzés-gondolat-felismerés: Te most éppen Argentinában egy Mendózai furcsa házat bámulsz. Ez egy ilyen post-Desmond érzés: az elmúlt másfél évben az volt a normális, ha nem mentem végig egy utcán kétszer. Magyarország egy távoli pötty lett a létezésemben, mint anno amikor azon ábrándoztam, hogy vajon milyen lehet máshol élni? Most ugyanolyan ábrándok képében sejlenek fel emberek, helyek, utcák, és persze kocsmák a tízes évek hajnaláról. Elképzeled, mit csinálnak az ismerőseid, hogyan gyülekeznek a bringák kikötve az ittas ellátók előtt, milyen is egy jó Mátrás este után hazateleportálni, vagy épp egy vár kör alkalmával kinézni a borongós város fényeire a palota elől. Képzelgés csupán.

Mindig a kályha

Amikor folyton bekerülsz egy-egy új közegbe, mindig nulláról indítod az ismerősöket (bocs nyilvánvaló kapitány). Aztán elkezdesz csinálni dolgokat. Nyilván utazókkal triviális kapcsolódni, mert a legtöbbünknek úgy kell a társaság mint egy falat kenyér. Az itt élőknek meg megvan a maguk kis élete, és elég barátja, hogy ne kelljen plusz egy. Néha meg betalálsz valami űrbe ha épp van olyan. Mendózában volt ilyen is, olyan is. 3 hónap az majdnem egy Erasmus.

Otthontalanság otthon

Avagy hogy is kerültem ide

Azt vettem észre egyszer otthon, hogy az egy helyben ülés igencsak ki tudja lapítani a körülöttem lévő világot, ha nem vagyok elég tudatos vele. Ezt az átlag informatikus napjával lehet talán a legjobban szemléltetni: bemész dolgozni, elvagy a haverokkal, próbálgatjátok egymáson szakmátok örömeit (ezzel a világ többi részét elidegenítve a kocka humorral, ahogy kedves húgom szereti kiemelni, rávilágítva arra, hogy a vicceim nem állják meg a helyüket egy "normális" közegben, bármit is jelentsen az) - majd este elmentek egy sörre és viccelődtök, hogy

Majd hazamentek és eldörzsöltök egy-egy könnycseppet a fenti keserédes viccelődés igazságtartalmát egy üres ágyban manifesztálódva látva.

Másnap pedig kezdődik ez elölről. (Good luck finding a woman!)

Néha elmész inni régi ismerősökkel, néha elmész valami másik szociális közeggel a régmúltból bár azok el-elmaradnak, legyen az a középiskola, vagy más furcsa egyetem ihlette csoportok. (Gyógyír lehet, ha kiválasztasz egy hobbit, ami jobb esetben a varrás (hiába mondtam Zoltán!!!)) Aztán meg realizáltam egy-egy ilyen összeröffenés alkalmával, hogy igazából velem szinte semmi sem történik. Dolgozom, vagyok, az életem nem "halad" sehova. Nem találom az értelmet, nincs meg az a dolog amit a japánok "Ickigai"-nak hívnak, a dolog, ami éltet, amiért kikelsz reggel az ágyból. Vagyis van, a jövő tervei, amik egyáltalán nem biztos, hogy valaha megvalósulnak - legyenek ezek a generációs csapda ötletszédelgései, vagy épp csak valami, amiről már lehet beszélni. (Bármi amire Annamária nem reagálja azt, hogy "bla bla blaaaa".)

Ez a mókuskerék.

A szegényedő szociális élet amit nem segít az, hogy ebben a korosztályban egész bináris, hogy valaki szingli vagy házas (a köztes állapot redukálódik) beszűkíti létezésünket - egyre kevésbé érezzük magunkat bárhova tartozónak, és az aktív kolis közösséget felváltja az alig fluktuáló munkahelyi közeg és az épülő család (már akinek). Te meg ott vagy bináris ló másik oldalán, sorsközösségben a többi Han Soloval. (Lavjapöri)

Elveszel a rutinban. Nem látod, hogy van-e ebből kiút. És hová tűntek az álmaid? A terveid? Az "úgyis feltaláló leszel"-ek?

Nyilván utólag könnyű okosnak lenni és látni, hogy ez a probléma, de abban az állapotban ez valamiféle megfoghatatlan depresszióban és kedvetlenségben ütközik ki - hiszen teljesen hozod az "elvesztemaNagyMagyarKözépszerűségbendetársadalmilagelfogadott"-at - amely életkedvtelenség meg még kevésbé tolerálható személlyé tesz, úgy, hogy észre se veszed mi a baj, hisz jól kéne érezned magad. Az agonizálás pedig beleissza magát a mindennapok rutinjába.

Így lettem "otthon" otthontalan. Nem tartoztam a saját életedbe.

Miért utazom?

Magányom alján a semmi közepétől egy kicsit beljebb, de még mindig a semmi közepén, Malargüében értem el az agónia egy keményebb mélypontját, amikor majdnem vettem egy repjegyet Európába, amikor is a kérdés élével vágott fejbe magányból eredő anyátlanságnak álcázva magát.

Repülőjegy vásárlás helyett inkább definiáltam magamnak három célt: a nyelvet, Orr-t, és azt, hogy egyszer más tudatállapotban nézzek rá az életemre. Ez a három hónapos újradefiniálós ciklus eddig tartja magát.

Hova tovább?

A céltalanság tükrében egy új cél bontakozott ki: elkezdtem visszacsorogni Peruba, mert ott szerettem lenni, könnyebb más tudatállapotokba kerülni, és épp lesznek ott emberek, akikkel szívesen találkozom.

Ez most ilyen egy helyben ülős lett.

Neked megvan az egészséges űr az életedben?

Hajónapló utazásom 600. napjáról.

Argentina szám Északnak