6. szám
Chiloé fővárosa Castro, egy nagyon nyugis nyaralóváros. Nincs túl sok minden amit lehet csinálni, de pont ez a jó benne. Az El Moló nevű helyen szálltam meg egy hónapra. A szobám ablaka az öbölre nézett aminek a másik oldalán volt egy kiváló bármilyen skót tájra nagyon emlékeztető dimbes-dombos földnyelv. Az első hét Angliázás után kivirult az idő és alig esett a rákövetkező hónapban. Körbenéztem itt ott, futottam a város körül, néha motoroztam a környéken, és kicsit több időt töltöttem mindenféle projektezéssel és munkával. Spanyolból dupláztam.
Vízumom lejárati dátumának közeledtében ki kellett találnom hova tovább, és a legrövidebb út Chiloéről Argentinába Chaiténen keresztül vezetett. Úgy határoztam egy napig tudok tájfunok közt is motorozni, az Andok túloldalán már jobb időnek kell lennie. Visszakompoztam és elindultam az áll-leesős úton, a kék olyan árnyalataival találkozva, amit hangos kiabálással üdvözöltem, hogy "márpedig ilyen szín nincs!".
A határ előtt megálltam egy Futaleufú nevű helyen, ami egy leírhatatlan szépségű hegyek és folyó között fekvő kisváros, ahol a csirkék a főtéren legelnek, és véletlenszerűen jelennek meg lovak ismerkedni. A Las Natalies nevű hostelben szálltam meg, amit egy amerikai pár üzemeltet akik a nyugatoskodásból menekültek erre az idilli helyre, építve egy nagyon cuki kis faházat aminek hatalmas ablakain keresztül nézhettük a körülöttünk magasodó gigantikus sziklákat.
Itt megültem pár napot, kirándultam a hegyen, és megtudtam, hogy ez a hely egy nagyvilági raftingközpont, ugyanis a nem létező színű gyors-folyású folyó az egyik legjobb adottságokkal rendelkezik eme igen mókás extrém sport végzéséhez. Beöltözöl békába, beülsz egy gumicsónakba, aminek a hátulközepén ül a kapitány, aki adja a parancsokat olaszos angolsággal, hogy jobbra, balra, vagy állj, ezzel navigálva a csónak két oldalán ülő 3-3 embert a hajó irányban tartására.
Aztán jönnek ilyen nagyobb "rapidok" amiknél véletlenszerűen repülünk minden irányba. Ha nem borulsz nem is az igazi. Itt is megültem volna, ha nem zárják rám a hostelt, ugyanis az idény utolsó hetében tévedtem ide, és már egész hűvös volt, úgyhogy eldöntöttem mostantól észak felé megyek, a melegebb vidékek irányába.
Átjutottam Argentinába, ahol keresztülmotoroztam néhány nemzeti parkon, háltam megint tóparton a sátrammal, és konstatáltam, hogy az idő már hidegebb, mint aminél reggel jó kimászni a hálózsákból. El Bolsónban álltam meg először a vad után, ami egy furcsa hippiváros szintén egy idilli környéken és az ősztől a helyi őserdők gyönyörűen színezték a magashegyi tájat.
Kirándultam itt is egyet, majd tovább mentem Bariloche túristavárosába, ami egy furcsa, de felettébb gyönyörű hely. Itt elmentem megjavíttatni a motorom, cseréltem fékbetétet és kaptam lelkesedést, hogy továbbra se akarjak leszállni Meglenről.
Kirándultam meg ismerkedtem hostellakókkal, akikből nem volt túl sok, mert az ősz itt nem szezon. Két hét henyélés után tovább álltam az Argentin tóvidéken északnak, hogy két nap motorozás után a festői szépségű tájakon visszaessek Pucónba, Chilébe, egy jó kis termálozás után a vadon közepén.
A vulkánfelfedező utak Chile és Argentina között nem kicsit gyönyörűek, ezért választottam a cikk-cakkozást a két ország között az Andokon keresztül. Földút van, sok és gyönyörű.
Argentinába visszaérve átvágtam magam ilyen völgyeken:
majd ismét a sivatagban találtam magam, eljutottam a semmi közepébe: Chos Malal-ba (sárga kő, valami furcsa nyelven) ami az egyetlen "város" ~100 kilóméteres körzetben, és egy sivatagi kisváros minden jellegzetességét hozza. Itt találkoztam Linával, a francia gauchó lánnyal.
A gauchó egy nomád juhász, akinek vannak lovai, juhai, kecskéi és néha tehenei, egyedül él a puszában, és terelgeti az állatait. Lina pedig egy-két vicces fordulat után itt találta magát, és beleszeretett ebbe a világba annak puritán valójában. Elvitt ki a vidékbe a volt férje kamionétáján, Ceferinóhoz, a gauchójához akivel együtt lakik néha a nyári, néha a téli házikójában, amik kevés helyen nem eresztik csak be a külvilág hűvös levegőjét.
Itt este kimentünk a rétre beterelni a barikat egy karámba, ahol Ceferínó lasszójával elkapott egy pici feketét, amit aztán hátravittünk a ház mögé, hogy életének megfosztásával vacsorát állítsunk elő belőle. Az állat elkészítését alaposan végignéztem, hogy sokkal jobban tiszteljem az étel forrását.
Ceferinó egy negyvenes "bácsi" akinek az életének egy igen üde színfoltja az idetévedt Lina, aki eredetileg egy NGO-s projektel érkezett, hogy segítsen a helyieknek. Jelenleg a vidéki turizmus fellendítésén dolgozik - nyugatiakat hoz ide akiket lovakon kirándultat a gauchó közösség segítségével. Eleinte fenntartásokkal fogadták mert a helyi emberek szemében a gauchó az legalul, a napszámos alatt helyezkedik el a szociális ranglétrán így nem igazán értették miért akarná bárki önszántából ezt az életformát választani. A helyi "városiak" (nem, ez vidék) jó esetben nem köpik le őket, így egészen furcsa csavar amikor idejön a nagyvilági nyugati ember és tisztelettel néz ezekre a természettel ilyen szép összhangban élő egyszerű emberekre - eleinte nem tudták hova tenni a váratlan helyről jövő társadalmi megbecsülést. Lina kitalálta, hogy kultúrális tanulmánykörút címén eljuttatja Ceferínót Franciaországba, ami a leírások alapján egy az egyben a Dzsungelből Dzsungelbe című film megvalósulása, Lina viszi a bácsit körbe a farmvilágban, mindenféle helyekre, ahol tanítják a nyugati embert lovat patkolni, Ceferínó meg erősködik, hogy márpedig hazaviszi a 15 kilós patkoló üllőt amit az egyik workshopon kapott ajándékba.
Hazahozta.
Szép dolog ez.
Két hét után tovább gurultam északnak a lávamezőkön, hogy megálljak Malargüe városában pár napra egyel kevésbé vidékebb helyen, majd onnan tovább guruljak északnak megnézve az ínyenc iparpornóval felérő elhagyott vízerőművet.
Ezek a modern világ piramisai.
Sok-sok föld és nagyon egyenes út után beértem a világ egyik borközpontjába, Mendózába, ahol egy kicsit meg terveztem ülni, ismét.
A magány hullámai
Amikor sok hónapja úton vagy, és folyton jönnek mennek az emberek körülötted, elkezdenek hiányozni a tartalmas kapcsolatok. A motoros utazás eddig messze magányosabbnak hat, mint a nyugati hosztelhopperkedés. A spanyolom még mindig nem elég arra, hogy a helyis hosztelekben ne érezzem magam mocskosul izoláltnak egy-egy beszélgetés után, amikor küzdök a szavakkal és a mondatokkal, hogy ki tudjak fejezni egy gondolatot ami összetettebb, mint amikor megkérdezem, hogy "oszt kenyér van-e".
A társaság olyan, mint egy drog. Egészen rá lehet függni. Találkoztam olyan emberekkel, akik félelmetes elvonási tüneteket produkálnak, ha nincs körülöttük mindig valaki. Egyedül elmenni sátrazni a semmi közepébe, ahol olyan csönd van, hogy hallod a füledben a sípoló hangot, egyeseknek egy a világvégével. Én is ilyen voltam. Mindig voltak körülöttem emberek, sose kellett egyedül lemenni még a boltig sem. Egészen új volt ez a csak magamnak világ. Kevesebb a disztrakció, többet hallom a saját gondolataimat. Segít jóba kerülni magammal.
Kicsit úgy érzem magam, mint Orr a 22-es csapdájából, akitől amikor megkérdik miért zuhan le minden bevetésen, azt válaszolja: "gyakorlok". Ugyanezt csinálom a magánnyal.
Időutazás
Utazásom legszembetűnőbb változtatása önnön magamban az idővel való kapcsolatom. Már nem félek pár napig semmit sem csinálni, már nem félek elkezdeni valamit aminek nem látom a végét, nem félek napokat nem csinálni "semmit" csak magammal és a gondolataimmal lenni és leginkább nem mindent egy célért csinálok.
Nem sietek sehova. Nyugi van.
Hajónapló utazásom 483. napjáról
szám Chile Argentina Északnak