5. szám
A második tél
A chilei tóvidék első kristálytiszta tavának partján napoztam megreggelizve épp, amikor arra gondoltam, egy hónapja lesz egy éve, hogy útra keltem.
Eme objektív idő idebentről nézve egy igen érdekes és jellemformáló életszakasz az életemből, és se nem kevésnek, se nem soknak nem tűnik visszanézve. Pont a megfelelő sebességgel telt. Rengeteg dolgot pipáltam ki a "mit szeretnék csinálni az életben" listámról ahhoz, hogy egészen elfelejtsem az irodában naponta felmerülő "miért nem épp máshol vagyok" kérdést. Elértem álmokat a bakancslistámról, és a többi elem nagy része is elérhetőbb közelségbe került, lett időm, és ezek közben egy csomó más és új kérdés merült fel az életemmel kapcsolatban.
Több ismerősöm élete egészen más irányokba vett fordulatokat az elmúlt évben és ehhez képest tényleg pingvinnek érzem magam a holdon, ám ezen állapotom segített felismerni a másfajta életformákban rejlő szépséget és kihívásokat. Nekem szükségem volt erre a kiszakadásra és a magányra, ők meg vagy már túl voltak rajta, vagy egy csomó dolgot megtanultak máshonnan, amihez nekem ez az út kellett. Eddig a teljesség igénye nélkül sorban életemet legjobban befolyásoló döntéseim amik már tudatosan zajlottak a következők: 1.- nem mechatronikára mentem gimnáziumból 2.- felmondtam az irodában, hogy a magam útját járjam 3.- megvettem a jegyem Californiába 4.- nem szálltam fel a hazafelé tartó gépre. Mint látható ezek egészen e köré az út köré koncentrálódnak, főleg az elejére. Erre mondta Will, hogy "it takes a bold move"...
Motoron az élet
Egy érzelmes búcsúzkodás után az Inkáktól felültem Megszentségteleníthetetlenre (akit mostantól az egyszerűség kedvéért Meglennek fogok hívni) és elindultam délnek Peru gyönyörű magashegyi vidékein, a hajmeresztő 70km/órás sebességgel.
Útközben néha megálltam romokat nézni, szilveszterezni a nem vízálló sátrammal esőben a szomszéd faluból kihallatszó még a raggatont is alulmúló perui kiabálós mulatósra, néha pedig határátkelőn motort kicsempészni. (Meglen papíron még mindig Peruban is van, 3 óra fénymásolás és egy jó helyen elengedett "No entiendó"-nak (magyarul: nem értem (szomorú fej)) köszönhetően kijátszva a "szegény kelet-európai külföldi vagyok" és "haaaagy mennyek máá' át lécci" kártyákat ingyen sikerült Bolíviába úgy "becsempésznem", hogy "senki" sem vette észre. Bolíviában 7 méteres obeliszknézés után, amit 10*-es helyi áron sikerül megejtenem, az első tankoláskor elmagyarázták, hogy minden külföldi dupla árat fizet a benzinért is. Ők így oldják meg a baráti fogadtatást. Nem úgy jött át, hogy szeretnék a turistákat vagy egymást, vagy úgy az embereket általában - eme hozzáállásukat egy másik motoros kolléga az utcán vonuló "turismo es terrorismo" plakáttal ékeskedő helyieken keresztül érzékelte, nekem csak a magyart messze alulmúló életkedvtelenség és parasztság jutott.
La Paz külvárosába érve ököllel érintett meg a harmadik világ: Kőbánya alsó ahhoz képest elit metropolis. Káoszkapitány vicces kedvében ledobott egy adag téglát és betont, és néha véletlenül házakká és utakká álltak össze.
(Lapazi kóborkutya klub. Ez már a vállalhatóbb rész)
Míg a vidék egészen Perus volt a színes nénikkel meg a vályogházakkal, ott a "lepukkant hely" új elemi egységén kellett a beverekednem magam a város kicsivel szofisztikáltabb részébe, néha ignorálva a navigációs szoftverem azon tanácsait, hogy a még Matt Daemonnak is meredek lépcsőket igénybe vegyem. (Referencia: bármelyik Bourne film.) Értem én, hogy cross motor van ráírva, de nem emlékszem ezt mikor árultam el a telefonomnak.
Ott henyéltem kicsit egy hippi hostelben és megnéztem, hogy amúgy a városnak vannak vállalhatóbb részei is, amiket főleg a Dopplmayr-ék síléctartó nélküli síliftjein lehet a levegőből is megnézni. Minden városba kellene BKV jeggyel üzemelő sílift, az nagyon tetszett.
Itt főleg a favellák átjárhatatlan útdzsungelei miatt választják ezt a közlekedési formát. Tisztább és gyorsabb mint a busz, La Paz meg egész dekoratív helyre épült, úgyhogy ezt a "légi" közlekedés még jobban megdobja. A hostelben találtam argentin lányokat, akik rávilágítottak, hogy a Spanyol egy nagyon tág fogalom, de szerencsére a Colombiai filmművészetis srácokkal való beszélgetésem segített nem a béka segge alá rombolni 9 hónapja nehezen összegereblyézett nyelvi önbizalmam.
Tovább gurulva Oruro igen ellenszenves bányavárosába a Dakar befutóval szemben (megtapsoltak meg füttyögtek meg minden) tovább is álltam Uyuni túristapoklába, hogy konstatáljam az esőben félálomba fáradt testem otthagyta az útlevelét az Oruroi gettóban. Szerintem annyira meglepődtek azon, hogy nem láttak még magyart, hogy ők felejtették el visszaadni, én meg balga módon csak megfogdostam a zsebem, hogy igen, benne vannak a papírok, az összes többi - ott így nem annyira tudták elképzelni sem, hogy mi az az Európa, amikor regisztráltam a mobilom például Uruguay-t írtak be, mert nem sikerült megtalálniuk a Hungría bejegyzést az ország listába (lehet, hogy tényleg nem volt).
Kettévágták a hegyet, majd kifestették színesre
Visszakocsikáztam egy kollektívóval, majd körbesétálgatva Oruro-t, ha már ott vagyok, leszűrtem, hogy ebben a városban nekem tényleg semmi keresnivalóm, úgyhogy felpattantam egy buszra, aztán amikor az lerobbant egy másikra, ami már tényleg elvitt Cochabambába, amiről azt mondták jobb. Tényleg jobb volt, voltak kávézók, értelmesebb utcai étel, utcai rablók, meg mégtöbb tukkó helyi. Meg Leya, a belga lány, akinél családi hagyomány, hogy 12 évesen a nagyszülők elviszik a kölyköt világkörüli útra, ez szerintem elég menő. Én tényleg megpróbáltam elvonatkoztatni az engem ért atrocitásoktól, de amikor a néni nem volt képes 10 dekánál kisebb egységeket kimérni a sajtból azzal a kurva nagy késsel, azért már tényleg letéptem volna a karját.
Fel is ültem az első Uyunibe tartó buszra pár számomra igen kedves eszköz nélkül, gyűlölve a világot, de főleg a Bolíviaiakat, hogy minél előbb kijussak ebből az ellenszenves országból a sósivatagon keresztül, aminek leírhatatlan szépsége és a random felbukkanó vadlámák feledtették a civilizációban ért frusztrációimat, és az addig amúgy változatos sivatag felkészített a következő 1500 kilométer kevésbé változatos sivatagjára.
A GPS-em sem beszélt hozzám, nagy ritkán megjegyezte, hogy "és akkor 273 km múlva enyhén jobbra" - néha egy kanyarért tudtam örömódát énekelni Dub Technóra, vagy épp Pimsleur spanyol tanuló bakelitjére. A sivatag elsőre változatosnak induló tájait nehezítette, hogy Meglen nem szeret 80-nál többet menni, ami részben jó, mert voltak szakaszok (5-800km), ahol ha rajtam múlott volna a 180 alá ritkán megyek. (Másfél óránként a kanyar miatt.)
Aztán elkezdtek ilyen zöld fűcsomók lenni, majd nagyobb fűcsomók, egyszer meg összetalálkoztam egy hozzám hasonló tevékenységet végző Colombiai származású Edwinnel aki nálam sokkal keményebben tolja, és elárulta, hogy amúgy sok hasonló kérdésekkel küzdő kalandvágyó dél-amerikai fiatal csinálja amit mi, és van egy ilyen hely (egy vaccap csoport, ezen sírtam), ahol megtalálhatsz másik motorosokat, akik segítenek neked. Ő így jutott le idáig északról 400 dollárból, néha megállt házat festeni benzinért, ételért, meg egy kis zsebpénzért.
Egyszer csak Olaszország mediterrán tájain találtam magam Santiagótól 100 kilométerre beérve a völgybe. Itt eltöltöttem 3 napot, ameddig levadásztam néhány régi-új eszközt a további utamhoz és elviselhetetlenné vált a meleg, majd kitettek a hostelből, mert minden nap csak egy nappal tovább jeleztem ott tartózkodási szándékom, aztán egyszer csak rámfoglaltak.
Ágy nélkül megmotiválódva lehajtottam Valparaísóba, hogy másnap egy jól időzített levél hatására 3 órával később egy Wes Anderson filmben ugráljak egy oldalba lőtt papucsállatka alakú medencébe Ancsával és Miklóssal, akik útjuk utolsó pár napját tengették ezen az idilli helyen Santiagótól 60 kilométerre.
Itt dolgoztam pár napot (néha meg kellett locsolni az oszlopot, hogy az internet eljöjjön odáig) majd találkoztam Carolinával akivel csillagokat néztünk a közeli termálfürdő lépcsőiről és tanított nekem chilei Spanyolt, ami szintén igen messze esik az eddig általam megismert nyelvtől.
Visszagurulva a kempingből a városba, eltöltöttem még egy hetet egy másik hostelben a recis lányok csajbuliain pedig tovább mélyítettem nyelvtudásom - majd amikor eldöntöttem, hogy most már tényleg délnek veszem az irányt, egy nap után megtanultam, hogy a füst - egy két nyilvánvaló példát leszámítva, mint füstgép - ritkán annak a jele, hogy valami jól működik, a Calamában cserélt olaj elszivárgott Meglenből ami maradandó kárt okozott benne, de nem kis szerencsével még aznap visszamentem Santiagóba alkatrészért a Rengo-i szerelő testvérpár egyik felével, akivel nagyon viccesen nem értettük egymást, de megjavították a motorom, úgyhogy nagyon hálás vagyok nekik. Chilében sokkal kedvesebbek az emberek, a néni a hotelből például nem fogadott el pénzt a szállásért, amíg a mocimat szerelték és még gyümölcsöt is kaptam tőle az útra.
Elindultam délnek kerülőúton, az autópályát hanyagolva, ezúttal még 70-et is ritkán elérve, jó kisfiúként követve a bácsik elektivitizett tanácsát, hogy összeszokjanak az új alkatrészek. Concepción-ban a két megszűnt hostelt keresve belebotlottam egy random villamosmérnök srácba, aki meginvitált egy házibuliba, ami egy nagyon kiváló metálarcokkal eltöltött borozós beszélgetős este lett egy csomó helyivel, akik életszakaszuk egyetem utáni éveit élik, és megosztották velem, hogy a Chilei értelmiség nem rendelkezik egység álommal, amit csak le lehet emelni a polcról mint a német "munka-ház-feleség-autó-elvesztemaközépszerűségbendetársadalmilagelfogadott" - és ezért érzik elveszettnek magukat.
Elértem a tóvidéket, ami egy egész szép környék, sokat aludtam vízparton sátorban - ez eddig a legnyugisabb/legbiztonságosabb része Chilének, mert ide csak a gazdagok jönnek le. A kis falvakban/városokban, nem reprezentált a "Fleite" (rablós pénzel és fegyverrel arckönyvön pózolós büszkevagyokedukálatlanságomra típusú elégtelen atkák), hogy erőszakot létrehozva zavarja a vadkempingezőket, az emberek nem zárják az ajtókat, és mindenki még kedvesebb.
Meglen jól viselkedett egész úton, és kiváló sátorhelyekre juttatott el, és a sebességmérője csupán az utolsó megtett ~1000 kilométeren hagyta abba működést (Addig 6000 km-t számolt meg nekem). Néha még itt is van szemét de határozottan a legtisztább hely eddig Dél-Amerikában.
Út közben vidítottak a mindenféle érdekes ikonográfiával rendelkező táblák. Ilyenek voltak a meteoreső, az egyenlő szárú derékszögű háromszögön nagy tapadási súrlódással egyensúlyozó teherautó (de lehet ez a tábla 45 fokkal arrébb értelmezendő, ez a leírás akkor is helytálló), és a szögletes farkú döntött felületen erősen nyaknehézen ábrázolt két-szarvas emlős.
Motoroztam vulkánok közt a vadonban, nagyon sok földúton, és Bendegúz harmadik személyben veregette meg a vállát, ami után a sebváltó másodszorra hagyta el dezignált helyét egy hiányzó csavar miatt, viszont már nem kellett 4 kilométert visszakocogni az elhagyott alkatrészért imádkozva, hogy meglegyen mint az első alkalommal, csupán megállni és visszatenni, mert hősünk volt annyira praktikus, hogy egy hajókötél segítségével azt a vázhoz erősítse, pontosan emiatt az eshetőség miatt. (Pro tipp: mindig legyen nálad kötél és ducktape.)
A tóvidék egység sugarú nyugatutaztatós városában, Pucónban ért el az első Chilei eső, amikor megültem kicsit lazulni a Villacara vulkán tövében a tóparton egy ausztrál hátizsákos utazó, James hosteljében, a Chili Kiwiben. Itt egy csomó nyugati utazóval találkoztam és tovább tökéletesítettem a hostel-hopper-bingómat. Találkoztam egy nagyon vicces helyi pszichológus lánnyal, aki szerint a chilei férfiak rosszak az ágyban, és amikor megvádoltam azzal, hogy bizonyosan szubjektív sztereotípián alapuló állítást közöl és csak nem volt szerencséje, elmondta, hogy lefolytatott egy kutatást több ezer házas résztvevővel ebbel a témában, úgyhogy releváns adattal rendelkezik. Ezen sokáig kacagtam.
A táj már itt sem volt rossz, de amikor elértem Észak-Patagóniát ott nem kicsit esett le az állam.
Sajnos ausztrál-autópályának nevezett földút ritkásan tartalmaz aszfaltot, és a kavicsos-murvás-homokos útnál csak az esőben kavicsos-murvás-homokon kellemetlenebb menni így amikor Chaiténban elért a tájfun, úgy döntöttem, hogy délebbre majd egy másik alkalommal, valamivel több kerékkel és legalább egyel több tetővel rendelkező járművel fogok megpróbálni eljutni. De mindenképpen vissza jövök még. Lehet csak 30 év múlva (B).
Viszont amit addig láttam, amellet Yosemite összeszedheti magát. Vizuális orgazmusokkal kísért egymás utánban néztem gleccsereket, fjordokat, zöld tájakat, hegyi tavakat, vulkánokat, felhőket átszúró csúcsokat és mélykék tavak sokaságát.
Innen pedig átkompoztam Chiloé szigetére, ahol egy angliai időjárásban és egy szürreális alternatív álomban találtam magam a háttérben az előbb említett fjordokkal és vulkánokkal, előtte pedig a nem kevésbé kék óceánnal. Itt pedig spanyolul fogok tanulni a következő pár hétben - Buenos Airesig nem jutottam most el a dezignált időkeretben, időközben manifesztálódott a Cé terv.
Fizikai valómnak ezt az utat sikerült bejárnia az elmúlt két és fél hónapban:
Mindeközben odabent megtörtént a szabadulás a generációs csapdából
A magányból fakadó komolyabb hullámvölgyek során estem keresztül mire végre sikerült kibillennem és szinte megszoknom a maximum 5 naponta változó környezetet. Egy nagyon másfajta élet ez, és míg a 3 hét - 6 hónapra jövő emberek többsége rendelkezik egy amolyan általában időbeli végcéllal ami egy keretet ad Dél-Amerikának, nekem ez az indefinit lebegés egészen lecsupaszította lényem, hogy alapvető kérdéseket kezdjek el a kályhától újraépíteni utazásommal és magammal kapcsolatban.
Pont ez a kerettelenség segített elkezdeni értékelni az egy helyben megülés szépségeit. Ez az Y generációs csapda, amikor elhiszed, hogy lehetsz a következő Zuckenberg nem kicsit keserítette az eddigi életemet a fű alatt - a vissza a jövőbe Professzor-hoz igen hasonló kép, ám még azért mindig csak Sci-fi, de legalábbis egy nagyon kis szám a populáció egészéhez hasonlítva. Oda állítod magadnak mércének ezeket a "sztárokat", hogy hát akkor majd jön egy "jó startup ötlet" meg a nemtom milyen "business idea" meg a gyorsan sok pénz valami okos-ügyes dologból. Aztán kapod az arcodba a realitást, hogy hogyan lesznek gázszerelőkből milliárdosok vagy épp rákeresel gúglin egy problémádra, és azt nyilvánvalóan valaki már megoldotta, jobban, mint te azt magadtól tudtad volna ezzel nemcsak, hogy megfosztva a hópihe érzéstől, de még jól beléd is rúgva egyet, hogy valójában te ezen egyedietlenségek kombinációja vagy. Igazából viszont pont ez az ami segített bennem lerombolni gyerekkorom konstans szarrá-idealizálásait, legyen szó személyekről, helyekről, vagy épp életformákról. Még nem vagyok James Bond, de már sikerült egy egész kalandosnak mondható életszakasz után levonnom ama következtetésemet, hogy egy vagyok a sokból, de jó, hogy pont ez. Ezért már megérte elindulni.
Sokszor felsejlett bennem, hogy bizonyos szempontból az evolúció csúcsát a lovak, alpakák és tehenek képzik. A világ egészen diverz mezőin képesek a létezésre, és ha végignéznek egy mezőn, egy nagy pizzát látnak. (Nekünk meg Dél-Amerikában le kell menni egy jó pizzáért egészen Chiléig, mert mindenki aki a környező országban főzni tud, ide jön. Ezért itt a Peruiak a nálunk kínaiak.) Az alpakák pedig nem szenvednek semmi ilyen nyugati identitásválságban, elvannak abban, ami adatott. Mi jó is úgy. Pesti kora-egyetemi lakótársam Pill fogalmazta ezt meg már az első vizsgaidőszakban: "Gondolj csak bele, lehetnél egy kutya, aki csak így van, néha kimegy, néha bemegy, kap enni, semmi dolga egész nap, nem kellene ZH-ra készülnie meg vizsgázni. Néha úgy csinálnám ezt." - eme erősen nihilista jegyeket hordozó közlés most kezdett egy kerek egésszé összeérni.
Már nem megfelelni akarok, hanem azt csinálom, amit szeretnék.
Üdvözlet egy alternatív vidéki álomból, Chiloé szigetéről.
Hajónapló utazásom 365. napjából
szám Peru Bolívia Chile