4. szám
Inkább Peru
Beléptünk a határon, itt már nem kérdeztek semmit, adtak egy pecsét, amire kék tollal ráírták, hogy 60. Cuscoból elbuszoztunk egy Tinqui nevű helyre, amit legalább 5 különböző formában láttunk leírva különböző térképen/táblán. Tinkiben elhatároztuk, hogy tartunk egy akklimatizálódó napot, mert már oda is rottyon át vezetett az út: a busz megmászott velünk egy 4600-as hágót aminek a tetején meg kellett várnunk, amíg a Caterpiller rohamtempóban megépíti nekünk az utat. Odaérve egy churrós (itteni fánk szerű étel) bácsi feledtette velünk éhségünket egy gurulós talicskából, miközben egyik felünk elment hostelt vadászni. Ott maradt testünket is megtalált egy színesbe öltözött néni - akkor még nem tudtuk, hogy minden néni ilyen színes, van nekik nagyon színes fejrevalójuk, meg hímzett szoknyájuk, és mezítláb egyen szandit hordanak reggel-délben-este, 1700-5000 méter között mindenhol: napon, porban, sárban, esőben, hóban, utóbbit szerencsére nem láttuk, de csodálkoznék, ha a jég beálltával levennék a polcról a Martenst - aki amúgy spanyolul nem beszélt, csak Quechuául, cserébe tartott egy 5 éves kislányt, aki helyette igen, és nagyon aranyos kis tolmácsunk volt az estére.
Másnap nekivágtunk a soknapos túrának, ahol sátorban aludtunk végig, rengeteg lámát és alpakát láttunk, először lett két kutyánk, akiket elneveztünk Inkának és Dinkának, de ők koitálás közben összeakadtak, így elhagytuk őket, majd hozzánk csapódott egy proto-kutya (hosszú szőr, fekete alapon egy-két kis fehér folt, általában a tappancsa környékén és a nyaka alatt), vele már nem udvariaskodtunk és mivel valószínűsítettük, hogy nem okoz neki komolyabb identitásproblémákat, magyarul elneveztük Kutyának, amire a második nap már hallgatott is, és kedvesen ugatással elriogatta az éjszaka minket megugatni próbáló másik kutyákat.
Gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájakon és magasabbnál magasabb hágókon másztunk keresztül a cseppet sem könnyű hátizsákjainkkal. Annamáriával megegyeztünk, hogy ez a hely határozottan az egyik legszebb, ahol eddig jártunk életünkben.
A térképeinken nem szerették megjelölni az amúgy létező utakat, úgyhogy kénytelenek voltunk a lószar-trekker üzemmódban kideríteni, merre mennek az emberek lovakkal, amikor szerettünk volna letérni az útról, hogy megnézzük a szivárvány hegyet, amit végül 2 nappal több időbe kerülő kitérő segítségével, kis hátizsákokkal és két 5000-es hágón átmászás után sikerült is megejtenünk. Az ott jelenlévő turista tömegek igen lehangolóak voltak, cserébe mi megfelelően keménynek éreztük magunkat, hogy már 4 napja úton vagyunk, és nem busszal tolattunk fel a hegy lábáig.
Mivel a két nap plusz kitérő kicsit elapasztotta erőforrásainkat elhatároztuk, hogy jól elmegyünk egy faluba, amiben lehet dolgokat venni, és rápihenünk a hátralévő túrára. A színes-hegy-lábánál lévő gringó buszállomáson fogtunk is magunknak egy kisbuszt, ami egy felettébb kalandos 30 kilométer lett, lévén az út egy igen komoly szurdokon haladt lefele 1000 métert, földúton, természetesen szalagkorlát nélkül, néha nem kicsit meredeken. Ez önmagában még nem lett volna izgalmas, ha az első 5 kilométeren nem áll meg a kisbusz motorja, ami erősen engedett következtetni a kisbusz állapotára, ugyanis erre a reakció nem pánik volt, hanem a sofőrbácsi szépen megkérte a hátul ülő babával rendelkező még szoptatós anyukát, hogy először üljön egy kicsit arrébb, majd eltávolította az amúgy bottal ott tartott akkumulátorfedőt az anyósülés mögött, és a külön erre a célra ott lévő UV zabált kólásüvegből meglocsolta (!!!) annak érintkezőit (meg amúgy az egész akkut), majd megkérte szépen az anyukát, hogy ugyan feszítse már meg a nagy fekete kábelt, amíg ő próbálja újraindítani a motort.
A buszban található nyugatibb turisták (mi) sírtunk, volt aki a félelemtől, volt aki a nevetéstől, de akkor még nem sejtettük, hogy ez csak az első 5 kilométer. Miután harmadszor is lefulladt a motor, hegynek felfele a bácsi kiszállt (persze a legmeredekebb hágó közepén), kitámasztotta a buszt két kővel (kicsit azért gurultunk hátrafelé, amíg hátraért), majd egy harmadik kő segítségével szögeket juttatott az akkumulátor érintkezői és a kábelcsatlakozó közé, négyet, ezzel ideiglenesen megoldva a lefulladás problémáját, és szép íveket húzva minden indításnál a szögek közé (mert azért így is lefulladt még vagy háromszor az amúgy dízel Frankenstein busz). Olyan 26 kilométernél megálltunk, hogy az útközben beszállt autószerelő uniformisba öltözött úriemberrel karöltve megállapítsák, hogy a fék amúgy nem működik. Szerencsére már csak 4 kilométerre voltunk a falutól, és laposon ment az út, úgyhogy miután kisétáltunk a faluból, visszaülhettünk a gyökkettővel haladó roncsba a maradék távra.
Pitumarca volt a falu ahol a sofőrbácsi kirakott minket (ő se ment tovább, szerintem nem is tudott volna) és itt már voltak ilyen civilizált szolgáltatások, mint víz. Az izgalmak közt megéhezve beestünk az első étkezőbe amit megláttunk az utca túloldalán. Az ilyen kisebb helyeken tipikus, hogy a vendéglátó egységekbe beérve általában van A menü (nem, nincs B) - amit kérsz, vagy nem kérsz, esetleg leves nélkül, ami csak a reggelihez nincs alapból (és a reggeli ugyanaz, mint az ebéd, ÉS a vacsora). Az étel minősége igen változó az 'ehetetlen/talán nem fosok/végül is meg van főzve/egész ehető/gringó kaja és annyiba is kerül' skálán (Ilyen csak a nagyobb városokban van, talán.).
A kis falucskában elpilledtünk, felváltva fostunk az ételtől és mivel az időjárás előrejelzésben az addigi szinte csak napot felváltotta a fél méter hó, úgy döntöttük, hogy az Ausangate maradék hátralévő 40 kilométerét most nem tesszük meg, hanem elmegyünk Inkább romokat látogatni Cusco környékére, mert abból van bőven. Vettünk is ilyen 10 napos jegyet, és megnéztünk nagy elhagyott inka városokat, például Tipon-t, ahol ilyen máig megmaradt és működő lépcsős öntözőrendszert rittyentettek össze az 500 éve itt lakók,
vagy Pisac-ot, ami egy kis Machu Picchu szerű város a hegyoldalban, amit otthagytak az enyészetnek, cserébe egész jól megmaradt (a spanyolok nem szerettek annyira mászni, azért, hogy köveket dobáljanak le a hegyoldalból, de az aranyat azért elvitték), és kb két és fél órát mentem benne felfelé a lépcsőkön, hogy átérjek a másik oldalára, összesen 3 embert látva.
Ilyesmi még Ollantaytantambó is, ami Machu Pichu felé vezető úton egy máig használt javarészt inkák által épített falu: a lépcsős kerteken még mindig termesztik a kukoricát és a házak és utcák nagy része szépen illesztett kövekből épült.
Ezek az inkák tudtak köveket egymásra helyezni: minél előkelőbb volt egy hely, annál jobban összecsiszolt sziklákat helyeztek egymás mellé-fölé-közé. Egészen zseniálisan néz ki egy egész hegy körbeépítve ilyen lépcsős kertekkel, amiknél az egyes szinteket ilyen gyönyörűen illesztett kőfalak határolják. A templomok a legelőkelőbben megkonstruáltak, milliméteres hibával összecsiszolt, olykor ránézésre több (akár tíz) tonnás kövekből.
Érzek némi iróniát abban, hogy idejöttek a Spanyolok, szépen leölték az inkákat nem kedvesen, ellopták az aranyukat, rabszolgasorba állították őket az aranybányákba, most meg az inkák romjait adják el, spanyolul. Mondjuk az inkák sem voltak túl kedvesek, amikor hódításról volt szó: ha egy kultúra nem akart behódolni és adózni nekik, szépen leölték a vezetőiket, és a vezetők gyerekeit elvitték iskolázni egy inkább helyre, majd visszaküldték őket szépen uralkodni. Állítólag nem szeretik a spanyolokat, de ők elég szisztematikusan kiirtottak mindent, ami pl Quechua, és behozták ezt a délies igénytelenséget, ami a Kolumbiaiaknál is jelen van, és az előző számból kivágtam egy egész bekezdést, ami erről szólt, hogy ne a frusztráló életképtelenséggel és a szeméttel traktáljalak titeket, mert azért jó itt.
Mondjuk érzésre kicsit sok a Jedi.
Machu Pichu
Mivel a vonatjegy Cuscóból minimum 80++ dollárért megy egy irányba, úgy gondoltam, keresek valami alternatív útvonalat (slussz poén: azt várnád, hogy ezt a pénzt majd jól a rommegőrzésre használják fel a Peruiak, hát nem, ugyanis a két cég ami a vonatokat üzemelteti, Chilei kézben van - ave globális piac). Jó volt, hogy épp útba esett Ollantaytambó, mert itt megálltam éjszakázni egyet, meg még több romot nézni, hogy másnap életem egyik leghajmeresztőbb "rally versenyzőnek érzem magam a szerpentinen" kalandomban legyen részem. A turizmusmaffiának értelem szerűen nem érdeke az árak alacsonyan tartása ezért ha nem vonattal mész, egy 7 órás útra készülj Cuscóból Aguas Caliantes-be (a város ami a hegy lábánál fekszik, és csak és kizárólag a turistáknak épült, ennélfogva igen undi). Az első 2 óra Ollantaytambó, ahol amúgy is érdemes megállni egy napra, ezzel 5 órára redukálva az autóban töltött időt, a második 3 órája (ennyit írtak a blogon, ahol találtam az utat, kisbusszal random hostellakóknak ugyanez az út 4 óra volt) egy 4500-as hágón keresztül vezet. Sofőrünk ezt az utat 2 óra alatt abszolválta, miközben végig koka leveleket rágcsált, lakossági-latin-house-t veretett (a raggaton után ez egy üdítő háttérzaj volt), és a kanyarokat kivétel nélkül levágta, ahol épp nem jött szembe valami. Miután megálltunk kiesni a földre volt erőm - fogtam két kézzel a betont olyan 14 percen keresztül, és felidéztem az utolsó ilyen élményem, amikor a KA-7-es vitorlázógépből szálltam ki egy végtelenül kimerítő hányatós időben 2 óra után és visszafele majdnem sikerült keresztbe leszállnom a reptéren (szerencsére ezt egyik oktató sem vette észre, olyan alacsonyan jöttem be), de megmentett a szerencse... Átülve szintén egy Toyotába, (ez ilyen tömegautó ezen a területen, aznap csak Yarisban ültem) egy sokkal durvább szalagkorlát nélküli földút szerpentinen kanyarogtunk Santa Terezába, ahol a bácsi folyamatosan meg akarta előzni az előttünk cseppet sem lassan haladó Land Rovert, aki néha nevelési célzattal befékezett a bácsi dudálására amikor kellően felverte a port, ahhoz, hogy épp semmit se lássunk. Végül még egy taxi kellett, hogy eljuttasson az utolsó autóval elérhető helyre, a vízerőműhöz, ahonnan a lábam vitt két órát szúnyogdzsungelen keresztül a csak vonatkeréken és gyalog elérhető turistafaluig, Aguas Calientesig.
(Út közben a dzsungelben találtam ilyen szépen megmunkált köveket)
Itt ahogy beértem, egy hippi fajzat fiú és lány próbált ebédet előállítani egy csúzlival és kövekkel felvértezve egy avokádó fáról, jól be is szálltam dobálni a 10 méter magas fát, aztán csak nem sikerült ledobni semmit de legalább elfáradt a karom. Este az utcán szembe jöttek, és kaptam egy fél avokádót, és az eddigi legjobb tippem a Perui utam során: Aguas Calientes-ből nem csak a kegyetlen szúnyog irányba lehet kijutni/bejutni, hanem a másik irányba, ahol az az istentelenül túlárazott vonat megy: 6 óra gyaloglással a szent völgyben, ahol az erőműből jövő amper csurog a 136kV-os póznákon a folyó fölött-mellet. Eltekintve ettől, és hogy néha át kell menni egy-egy alagúton, ami kicsit veszélyesnek tűnhet, de amúgy nem az, egy gyönyörű nem használt alternatív útvonalat sikerült legyalogolnom: összesen 2 pár jött szembe, és több egész romot jártam körbe teljesen egyedül, ezzel egy kicsit Tomb Raidernek érezve magam.
(Random romok, kerestem Angelina Jolie-t, nem találtam.)
Peru amúgy egészen ilyen: a legtöbb romon nincs is bejárási nyilazás (néha ledobnak egy nyilat, ami legtöbbször teljesen értelmetlen irányba mutat) meg amúgy is túl nagyok a romok ahhoz, hogy "mindent" megnézz... Betévedsz, és kószálsz, gyakran tök egyedül. (Információ egyáltalán nincs kint, mert azt mondják, inkább bérelj egy Jedit, aki körbemutogat mindent, és talán mond olyan információt, ami nincs fent a wikipédián, de az általában találgatás...). Machu Picchuval szerencsém volt: "alig" voltak emberek, legalábbis úgy képzelem, hogy egy normális napon nem tudsz úgy leülni sehova, hogy ne láss embert, nekem sikerült többször egyedül leülnöm bámulni az üres romokat.
Mondjuk ezen segített a délutáni borús idő és reggel is sikerült nyitásra odaérni az igencsak sportos fél órányi lépcsőmászás után a sor elejére. Tényleg egészen szépen megmaradt az egész. Az elhelyezkedése zseniális, de a marketing sokkal erősebb mint amennyivel különlegesebb a többinél. Ez nem azt jelenti, hogy semmi extra, hanem azt, hogy a többi is eléggé az, például szerintem Pisac, ami egészen hasonló, tök elhagyatott, mert minden gringó csak ezt olvassa az útikalaúzban, és ha "csak egy dolgot nézz meg" Peruban, az ez lesz.
Hátizsák
Az utat egy fél hátizsákkal tettem meg, lévén 3 napnak indult a kiruccanás, és a szent völgyben sétálgatva konstatáltam, hogy a táskám igencsak megfelelő méretű, majd Ollantába visszaérve hesszeltem még 3 napot, ami teljesen meggyőzött arról, hogy hátizsákom tartalmát újra kell gondolnom. Ezt visszatérve meg is tettem, kiselejteztem egy adag ruhát és felesleges dolgot, és az éppen hostelben tengődő iskolás csoportnak felajánlottam szabadon elvihetőnek. Zsákom így 12-14 kiló körülire zsugorodott, és most már bőven elférek az 55 literben, hálózsákkal, mindennel. Ennek most örülök.
Ennyi dolgom maradt a végére, olyan 6 kilónyi dolognak mondtam búcsút. Azóta vettem színes nadrágot, hogy komformizálódjak a hippi-jedi környezettel, meg mert mindig is akartam, és majd jó lesz, ha kicsit lejjebb sodor a szél.
Hospetaje Inka
Kicsit úgy érztem magam ezen a helyen, mint egy statikus karakter egy előre renderelt kalandjátékban, aki így ül és konstans létezik a kocsmában (hostelben), miközben a főhős (aki nem én vagyok, és akivel a dolgok történnek) ki be mászkál a következő jelenethez szükséges eszközt keresve.
(Full Throttle, Részlet)
Ez az állapot egészen addig tart, amíg a szükséges eszköz meg nincs, addig csak ülök, és csinálom a tevékenységet, pl olvasok a sarokban, vagy éppen a heti 20 órámért ütöm a billentyűzet. Aztán amikor egy másik időpontban visszajön a főhős, akkor meg majd egy másik sarokban csinálok valami mást. Épp nem volt kedvem továbbmenni, mert ezen a helyen is találkoztam érdekes lakókkal, akiknek nagy százaléka egy közös pszcihedelikus metszet köré csoportosult...
Eva és Robbert a holland pár, akik Ayahuasca gyógyítócenterben önkénteskedtek, mert szeretnék hazavinni ezt az "új nyugati őrületet" (A) közelebb Európához. Nagyon kedvesek, ahogy elképzelsz egység sugarú hippiket mindenféle érdekes gondolatokkal, és a hozzá társuló raszta frizurával (Robert) és színes ruhákkal. Liberalizmusuk (nálam) ott csúcsosodott ki, amikor Machu Picchu látogatásuk alkalmával Eva megkérte Robbert kezét, aki erre igent mondott.
Will, a technikus, aki 55 évesen egy éve ment nyugdíjba a cereal gyárból 30 év után, ami előtt anyahajón volt reaktor technikus. Mielőtt lerakta a csőkulcsot, elment Guatemalába, ahol részt vett egy ilyen Ayahuaska ceremónián, ami után másnap felmondott. Nagyon kedves és jó srác, ő eteti a három kölyök cicát akik velünk laknak.
Egy ismerőséhez jár segíteni a vendégházát állapotba hozni (elmondása alapján a Kaliforniai úr hatékonysági mutatóját negatív irányba messze lepipáló ember példányról van szó), és már jó pár hónapja van itt, azért az inkában lakik, hogy legyenek körülötte mindenféle emberek, akikkel néha angolul szocializál, amúgy szorgalmasan lejár spanyol órákra, és csinálja a házi feladatát a kedvenc asztalán az erkély alatt. (a laptopos cicás kép). Hobbija az elmúlt 30 évben a mindenféle tudatmódosító szerek kipróbálása, amiből igen sokfélével kísérletezett, és vannak nagyon vicces történetei belőle: már megnézte a világvégét, ahogy a föld szétszakad egy feketelyuk hatására (Salvia Divinorum), és azt is látta, ahogy a szomszéd kivágott fáinak szellemei beszállnak a háza fölé parkolt űrhajóba. (Gombaaa)
Ana, az argentin lány, aki 2 hónapja kelt útra, hasonló indíttatásból, mint én, ő a nyugat-argentin valóságából. Angol fordító (nyilván szakácsként dolgozott otthon), de még nem találta meg az internetet dolgozni, így mindenféle vicces tevékenységeket próbál ki pénzszerzés okán, például a barátjával empanadát (tésztába gyűrt zöldség vagy hús meg krumpli) árultak a minap az utcán. Már átköltöztek egy másik hostelbe, ahol önkénteskedésért laknak. Egyik este elmentünk az új hosteljében tékozlókkal lógni a városba, amikor is a szabvány gringó helyek helyett inkább egy kis sétálgatás árán megtaláltuk a helyi fiatal helyet a lokáloknak, ami egy ilyen 20 emberes lényegében házibuli volt, és két kapualjban dohányzó embert kérdezve tévedtünk be. Indiába indult 27-én, ő sem tudja, miért, aztán Európába megy szerencsét próbálni (ő is egy irányú jeggyel), mert nagypapája révén van olasz útlevele (milyen király már két útlevél, pláne, ha az egyik Európai...).
Eloyd, a hely tulaja, aki egy ilyen végtelen nyugodt emberke, övé az Inka, ami egy igen tekintélyes méretű teleken fekszik. Vannak neki cicái, csirkéi, tengeri malacai, kacsái, nyulai, akik mind előszeretettel rohangásznak a hely teraszán. Néha az öreg csirke feljön ide, hogy megmosdjon a kőtálban, és néha rakéta szerűen kiereszt egy istenes adag zöldet kloákáján keresztül, amit a hely másik lakója, Julio - Eloyd testvére, aki konstans a kanapén hesszel (ő a statikus karakterek statikus karaktere, aki MINDEN jelenetben ugyanott ül) - némi duzzogás után letakar egy adag földdel, hadd száradjon meg. Mi csak Mr. Grumpynak hívjuk, mert az ipari semmittevésében egész gyakran próbál megregulázni mindenféle felesleges dolog miatt, és három hétbe és a hátizsákomban lévő összes dolgom földre terítésébe telt, míg láttam mosolyogni.
Rudolfo, a 22 éves angol tanár, aki egy kis faluban oktatott eddig angolt, de megunta, hogy szakmája a magyar átlaghoz hasonlóan alacsonyra van becsülve. Elárulta az inkák három alaptörvényét: ne ölj, ne hazudj, ne lopj, és megosztotta, hogy szerinte a Machu Picchu egy egyetem volt (itt mindenkinek vannak elméletei), és mennyire telhetetlenül mohók az emberek a kis falvakban, ahol ő például tanított. Nem értik a dolgokat amiről a pap a faluban prédikál és csak azért mennek első áldozni, hogy házasodhassanak. Van neki egy német-filippínó barátnője, aki itt volt önkénteskedni egy évet, és most éppen a távkapcsolattal próbálkoznak.
Brandon, az Ausztrál srác, aki 19 évesen lelécelt otthonról a katonaságba 4 évre, hogy aztán egy 180 fokos fordulattal ilyen Bakti Yógás útra lépjen, és a belső egyensúlyát keresse. Amúgy még napelemeket is adott el a katonaság után, érdekes fazon.
Kaktusz különszám
Ebben az országban egészen sok érdekes pszichedelikus "medicína" legális. Ilyen például az Ayahuasca és a San Pedro. Ezen a helyen pedig ugye gyülekeztek az ilyen hippi fajzatok, akik szeretik a mindenféle "másfajta" tudatállapotokat. Bevezettem egy új mértékegységet a hippik osztályozására, a "Jediméter"-t. Az egység Jedi hisz az erőben, életét a véletlen, és az energiák irányítják, előbb utóbb megpróbálja kitalálni a csillagképedet, és mindenre valami frappáns ezoterikus válasza. Legtöbbször nem öl állatokat, néha vesz fel csak cipőt és tud valami furcsa hangszeren játszani. Ahogy bontakoznak ki a személyiségek, egyre pontosabban lehet meghatározni rövid eszmecserék alapján, hogy merre helyezkednek el a skálán. Vannak ilyen trigger mondatok és kifejezések, amikkel nagyokat lehet ugrani, ilyen például a "jók az energiák ezen a helyen" meg a "ne beszélj csúnyán a serpenyő jelenlétében, mert akkor megbosszulja". Még általában jellemző ez a túl nyugodt harmonizált hangszín és lassú beszéd, ahogy kommunikálnak. Vicces.
Történt aztán, hogy Will-ék kitalálták, hogy tartsunk egy "Pacha Mama" ceremóniát (itt ceremóniának hívják a megkövült (stoned) fetrengést) - amikor megköszönjük a földanyának a sok jót, amit kaptunk tőle, és közben fogyasztunk egy egységnyit a San Pedró nevű meszkalin tartalmú kaktuszból főzött léből ami valóban egy más tudatállapotba helyezi a az evilági agyunkat. Egy szombati napot szemeltünk ki, és felmásztunk a Hold templomához, ami mögött szépen megterítettük a kis terítőt, rárakták a Jedi-köveket, Elias, Will helyi barátja mantrázott nekünk meg leöntött szentelt lével. Rövid másfél órás hányingeres szenvedés után átmásztunk egy közeli sziklára, majd emésztőszerveink sikeresen megküzdöttek ezzel a kevéssé finom zöldséggel. Elkezdődött a "trip" ami egy egész érdekes tapasztalat volt: a bőrünkben lévő idegek elkezdték nagyon kívánni az interakciót: érts igen kényelmetlen érzés lesz úrrá rajtad, ha nem fogdosod a körülötted lévő dolgokat. Hamar meg is szabadultam alsógatyáig az összes ruhámtól és cipőmtől (a soft-shell gatya egy igen rossz választás volt, mert félelmetesen izolál a világ érzékelésétől), pólómat a fejemre tekertem a nap ellen, és sétáltam minden fát, követ és fűcsomót megérintve ami utamba esett. Körbesétáltam a mellettünk lévő hegyet, majd találtam még több inka romot, amik viszonylag néptelenek voltak, amíg meg nem jelentek a helyiek, lovon. Valahogy így nézhet ki egy őrült - gondoltam magamban, miközben másztam le az "inka arcán" a pólómat azért felvettem, hogy mégse a teljesen betépett hippi képét láttassam, habár objektívan átgondolva elég halva született próbálkozás volt. Visszaesve a táborunkba konstatáltam, hogy Will leföldelt, és elmondása szerint ha akart volna se tudott volna mozdulni. Szépen leheveredtem a "nagyon sok energiát adó kőre" ahol szemem becsukásával megértettem honnan jön az a sok színes kép az interneten amikor rákeresel arra, hogy pszichedelic trip. Egy halom kép és érzés jön, zenék ugranak be egy-két négyesig, aztán az egész széthullik darabjaira, és összeáll valami fraktál szerű sormintába, hogy aztán újra darabjaira essen. Electric Sheep Live. Az egyik legérdekesebb része az volt, ahogy az érzelmek darabolódnak és állnak össze képekké a nagy folyékony színes masszából, amit némi koncentrációval tudsz terelgetni.
Este hazatámolyogtunk szép lassan, leültünk a hegy oldalán nézni a várost, és konstatáltuk, hogy a kép még mindig folyik. Visszaérve mindenki ráugrott valamilyen ételre, aztán megtartottuk az "adakozz a földnek" ceremóniát, amikor mindenféle e-világi javakat csomagoltunk egy textilbe, hogy majd jól elégessük.
Kultúrák
Sokat foglalkoztatott mostanában az a kérdés, hogy mi tesz egy-egy kultúrát olyanná, amilyen (erős szereotípiák következnek). Mi teszi, hogy a Finnek épp veretnek az oktatással, a Görögök permanens csődben vannak, és kiabálva szidják a Németeket, a Németek ilyen tüchtig-ek, az Amerikaiak hangosak és az egyszerű válaszokat szeretik, a Franciák büszkék és tudnak főzni, az angolok nem viccesek, az Olaszok tésztát esznek, a Kolumbiaiak táncolnak és szemetelnek, ahogy a Peruiak is szemetelnek, plusz ilyen ezoterikusak is, Magyarországon pedig mindenki jobban tudja.
Még anno az informatika tanárom (Dr. Öveges tanár úr) fogalmazott meg egy megfigyelést, hogy a 80-as években mennyire más volt az oktatáshoz való hozzáállás, ő ezt az "egész ország leült a TV elé C64-et programozni"-val foglalta össze. Ehhez képest ma egy kicsit más "érezhető".
Itt voltak a Chileiek, akik Dél-Amerika legfejlettebb demokráciájával rendelkeztek a 60-as évek végén, aztán kihúzták alóluk a talajt (az USA ráfogta a szocikra, hogy ezek bizony komcsik (valójában államosították a bányászatot, hogy az USA ne vigye el az összes pénzt az országból), és ezért jól megtámogatott egy erős jobbos puccsot, aminek következtében egy primitív és fájdalmas diktatúra következett a 90-es évek elejéig (köszönjük Nixonnak, aki ugyanitt eltörölte Észak-Amerika metrikussá konvertálását)). Aztán összeszedték magukat megint, és igencsak vezetik a környék fejlettségi statisztikáit.
Mi alakít egy kultúrát olyanná, amilyen? Bizonyosan van külső nyomás (ahogy az oroszok pénzelik Európa jobbos pártjait), de ez nem lehet minden. Mi teszi, hogy Európában nem dobod ki a szemetet a busz ablakán? Mi teszi, hogy Magyarországon nem becsülik a szociális munkát? Mi teszi, hogy egyes kultúrák nagyon rövid idő lefolyása alatt képesek egészen más irányokba változni?
Az itteni kultúra változását két képben szeretném összefoglalni:
Az Inkák egy képben:
A többtonnás kőbe belefaragták a díszítést, és körülötte (jobbra) azokat a köveket milliméteres hibával faragták ki miközben a víz 500 év után is ott folyik, ahol azt anno megálmodták.
A mostani Peruiak egy képben (a.k.a. "Egy dolgod volt!"):
Tibor, az egység sugarú munkás szépen felfesti a "KIJÁRAT" feliratot, majd Tibor 2 felhelyezi a csúszásgátló sárga burkolat. Eszményi.
Szösszenetek
Ez a turizmus biznisz egy egész egyszerű dolognak tűnik nekem: kipucolsz két szobát, kinyitod, nem csinálsz semmit, és jönnek bele az emberek, és neked ezért fizetnek. Igazán lusta embereknek való pénzkereset. Főzni úgyis főznek magukra, onnan meg már mennyi nyitni egy helyet? Néha ki kell mosni egy ágyneműt, de arra meg ott van az olcsó szomszédlánya.
Étel: Több fajta hely létezik: az észak-amerikai árazásu jó minőségű gringó helyek, akik simán elkérnek 2-3000 forintot egy ebéd menüért, cserébe az finom, a második ugyanez, csak nem finom, a harmadik az etalon csirkéző, ahol kapsz 1-1/2-1/4-1/8 csirkét és sültkrumplit/rizst meg remélhetőleg jól átsütött csirkét, illetve az ortó helyi kifőzdék, amitől rosszul voltam 2 napig. Azóta inkább ilyen helyeken nem eszem. Az étel itt sincs sokkal tovább gondolva, mint Colombiában. Van olyan piacuk, aminek az egyik fele ilyen letakaratlan hűtetlen húsokat árul 3 utcán keresztül, és a halálszag áthat mindent 2 utcás sugárban - lehet én vagyok a finnyás, de amióta azt láttam, itt háromszor ettem húst (csak igényesen kinéző gringó helyen). Találtam aranyos nénit a kulturáltabb piacon, Ritát, aki Californiában élt 25 évig, és ilyen vegakaját árul 4.5 solért, arra álltam rá. Amikor kísérleteztem azzal, hogy "na egy másik stallhoz is bemegyek" két nap fekvés lett az ára és egy jó két irányból ürítős éjszaka.
Hova Tovább?
Amikor láttam A Motoros Naplójában Ernesto Guevara kalandjait még nem volt túl sok konkrétum a jövőmmel kapcsolatban. Volt egy valószínűsíthető pont, mégpedig Steve várható érkezése Buenos Airesbe, ahol ő már lakott másfél évet, így ismeri az ott tartózkodás csínját-bínját, és azt tervezte, hogy mielőtt elpályázik Európába, jól lejön kicsit nosztalgiázni, én meg úgy gondoltam, hogy mi sem jobb egy "helyivel" megismerni egy állítólag igen remek várost. Aztán hallottam, hogy Dél-Chilében létezik ez a Patagónia nevű hely, ami igen gyönyörű az arra járt emberek és az internet szerint is. Aztán elmentem a motorboltba, és megvettem Ernesto motorja (La Poderosa ("The Mighty One")) után "Megszentségteleníthetetlen"-re keresztelt két kerekű Zongshen típusú egység-járművemet, ezzel életem első saját közlekedési eszközét.
Tervem pedig, hogy a következő két-három hónapban szépen lassan bejárom azt az öt-hatezer kilométeres távot eme eszköz segítségével, ami a világ déli csücskén keresztül vezet, majd visszacsorgok Buenos Airesbe, ahogy sikerül. Ez lesz a hosztelhopper Béterve, és a Che Guevara emlékfeladat beadásom egyben.
Volt már kutya, jöjjön a cica.
Köszönöm:
Bélának Mark Manson-t
Annamáriának és Miklósnak a remek társaságot és a képeket.
A Jediknek az erőt, az Inkáknak a falakat, és a hippiket.
Hajónapló utazásom 285. napjából
szám Peru Cusco