Pereira

Minden este vihar

Pereira egy dimbes-dombos területen fekvő város. A puha földet sok helyen kimosta a víz, ami kis területen sok mély völgyet eredményezett, és egy igen változatos képet adott az épületek elrendezésének. A ház amiben laktam, a völgy déli részén fekszik, a város nagyobb részéhez képest magasabban, egy völgy szélén, aminek a másik oldalát egy sokkal alacsonyabb domb határolja, így lényegében rálátni az egész városra, és a nagy hegyek által észak-dél irányban körülölelt fennsíkra, melynek másik oldalán lévő hatalmas hegyek a levegőben lévő pára hatására néha elrejtőznek, a ködben, néha beburkolóznak felhőkbe, néha pedig igen erős kontrasztot adnak az ég kékjének, bár nem hiszem, hogy valaha láttam felhők nélkül a másik oldalt, általában legalább a mögöttük lévő hegyek fölött vannak kis gumók, amik egy másik hegyvidéket képeznek az Andok óceánhoz legközelebb eső vonulata fölött. A kilátás minden napszakban más, a távolban szokott lenyugodni a nap, nem kicsit elcsépelt festői szépséggel. Minden este más formákat alkotnak a felhők, és a nap sugarai másképp vetülnek ide oda, aminek köszönhetően az ott töltött időm alatt nem sikerült megunnom azt, hogy kiülök a terasz tetejére és bámulok a lemenő nap irányába, nézve ahogy a színek és a formák alakulnak egyik gyönyörű konstellációból a másikba. Valahol mindig van egy vihar körülöttünk, de a mi fejünk felett általában látni a csillagos eget. A távolban egy-egy hatalmas viharfelhő szórja magából a villámokat, bevilágítva az este sötétjét, és kivilágítva a körülölelő pamacsokat, amik így fel-felvillannak különböző színekben. Volt, hogy órákat ültem az ablakban nézve a távoli viharokat a szépen lassan kékből feketébe forduló égbolt előtt.

Nem laktam még ennél szebb helyen. Minden este egy festményt bámultam.

Emberek

Újabb kapaszkodás a szociális létrán

Az első belépési pontunk a helyiek életébe a nyelvbeszélő klub volt, ami egy ilyen csoport, akik heti kétszer összeülnek idiómáik tesztelésére. Itt szereztünk pár ismerőst - akikkel máshova is elmentünk - például Lujza a gépész lány, aki megmutatta a helyi kiváló mexikói étkezőt (egy sarki talicskából remek takót áruló erősen hiperaktív és figyelemhiányos úriember, rockerbanda pólóban) és vele csöppentünk bele random stand-up comedybe az egyik kocsmában még augusztusban, amiből egészen nem értettem semmit, de körülöttem nevettek, úgyhogy biztos jó volt.

Lakótársunk, Daniela, aki beszél angolul, mert kint volt Ausztráliában egy évet, és eldöntötte, hogy nem süpped bele a Nagy Kolumbiai Valóságba (hasonlóan érdekes párhuzam) és az álmainak él, nem úgy, ahogy szerinte itt a többi ember, amint a szenvedéssel és a kötelességekkel azonosítják az életüket. Egy igen kiegyensúlyozott hölgynek tűnik - mesélte, hogy mennyire rossz az, amikor a külföldiek beavászkodnak egy-egy helyre, és kikényszerítik az ott lakókat az élőhelyeikről (bevásárlós turizmus) megemelve a helyi árakat és drasztikusan átformálva az eredeti populáció életformáját. Aki nem nyit időben hostelt, előbb-utóbb el kell költöznie. Ez történt például a most már németek uralta Salento-val, ahonnan Daniela apukája is származik, és amikor rákérdeztem mit csinál, hát "hosztelt üzemeltet". Amúgy eljött velem megkérdezni a mérnöki kar dékánját, hogy tudnék-e valami szakmai oktatótevékenységgel foglalkozni az egyetemükön egy fél évig tavasszal.

Dominiq a német cserediákok friss példánya, környezet menedzsmentet tanul (environmental management?), és körülbelül együtt érkeztünk Pereirába. Szeret kirándulni, többször voltunk itt-ott együtt, például a vasárnaponkénti Amigos Caminantes de Pereira csoportjával, akik mindenféle (még) nem turistás helyekre mennek minden vasárnap kirándulni vagy a Los Nevados-i vulkán látogatáson. Jól eldöntöttük, hogy megpróbáljuk a karácsonyt Equadorban a tengerparton együtt eltölteni. Mivel vannak ilyen tukkó tanárai, akik nem létező nyelvtudásukat azzal palástolják, hogy bunkók azzal, akik nem beszéli elég jól a spanyolt, (értsd az ötödik hetén nyelvtani hibát vétett a beadandóban, és utána nem állt szóba vele (ő is nulláról indult mint én, majd hamar elviharzott mellettem)) erősen késztetve van arra, hogy elsajátítsa a kasztellánt, és amúgy a kocsmában igencsak figyelemreméltóan beszélt már röpke egy hónap után. Most mentegetőzhetnék, de mentegetőzök is: nekem nem kell beadandókat írnom, és ez lassítja a folyamatot, de így is ragad, nem szégyellem magam, nem megy rosszul. Közben megunta, hogy csótányokkal fekszik és termeszekkel kel, aminek emlékeit a reggeli hideg zuhany nem minden esetben feledteti, 2 hónap spártai erdő szélén lakás után beköltözött Steve helyére szobatársnak, amikor ő vízum tárgyán hazareppent sok év után újra Philadelphiába.

Karl, aki egy éve tengeti itt mindennapjait, minden alkalommal amikor finkát lát, ott akar letelepedni és mindent növeszteni (mert itt minden nő) és ő is valami hasonlót tanul, mint Dominiq. Határozott véleménye van a világról és ugyanúgy nulla nyelvtudással jött ide, mint én, cserébe egy év után folyékonyan beszél. Szeret beszélni, sokat. Ő találta ki, hogy másszuk meg a vulkánt, ami aztán az időre hivatkozva inkább termál-látogatássá alakult a vulkán tövében.

Emmanuel, a helyi rangidős német expat - ő is az erdő szélén lakott, a hosztjának van egy Blondie nevű németjuhásza - szerinte ez véletlen. Ő két éve volt itt, a tézisét írogatta, de amikor nem, akkor ő is szeretett túrázni, amikor a barátnője ezt megengedte neki. Azóta elindult északnak utazni anyukájával, aki egy kalandvágyó 60-as hölgy és kb. 15 évet tagadhat le korából. Vele is túráztunk egyet a környéken a La Bella-La Florida vonalon.

Juan Pablo aki ezzel a névvel a helyi Kovács Béla - és mint a név viselőinek első általam megismert példánya egy igen jóindulatú kedves helyi fizikát hallgató emberke, aki Karl lakótársa az erdőszéli házikóban, az elhagyott ház mellett, és nagyon megmaradt ahogy a Pávóban (a helyi Mátra, csak itt a sör 150 forint) a kultúrájának erőszakos oldalán agonizált egyik este, amikor a munka után kezdős Mátra látogatás este 9-es állapotában folytunk éppen.

A civilizáció határai

Fent és lent

Amikor Bogotába értem, az első héten minden új volt, de aztán elült az újdonság varázsa, és a német önkéntes pár, akikkel jóba lettem, tovább álltak, ezzel belökve második, eddig legmélyebb gödrömbe utazásom során. Amikor Budapesten voltam, nagyon jól éreztem épp magam. Voltak emberek, akik körülvettek, jó dolgokat csináltam. Amikor Kaliforniában voltam, nagyon jól éreztem magam. Voltak emberek, akik körülvettek, jó dolgokat csináltam. Észre is vettem a mintát: jó dolgokat csináltam, és emberek vettek körül. Bogotában hiányoztak először az emberek. Meg a fény. Meg beteg is voltam, először sokat aludtam (ezt teszi a 2600 méter elsőnek) másodszor legyengült az immunrendszerem, szerintem mert kaptam mindenféle oltást, nameg ettem is valami rosszat (még a Boráros téri aluljárós giroszos is egy bizalomgerjesztőbb hely az itteni átlaghoz képest). Nem voltak hasonszőrű emberek körülöttem, Steve-el is a 4. hetem környékén kezdtünk beszélgetni, és éppen majdnem elfogyott az összes pénzem. (szeptember elejére -1 dollárral zártam), és nem voltam biztos abba, hogy a szabadúszás bejön, mert ismerőseim közül kevésnek (legjobb tudomásom szerint 1) sikerült értelmesen fizető munkákat behúznia ebben a formában. Ráadásul otthagytam egy adag jó embert Kaliforniában is (újakat is). Elgondolkoztam, hogy miért is választottam ezt az utat: mindenhol éppen hátrahagyom a jót, az embereket akiket megismertem és megkedveltem. Ez igencsak megviseli az embert, főleg ha épp nem tudja, hova tart. Viszont okkal választottam ezt az utat: új világokat akartam megismerni, megtanulni elfogadni mindennek a múlandóságát, és ebben a beilleszkedési folyamatban egyre jobbnak lenni. Mivel azonban vannak az embernek érzelmei is, amik rosszul viselik a barátok elengedését, ez egy komolyabb disszonanciát szült bennem a Hotel Orientben ücsörögve. Tudom, hogy így kell lennie, mégis ledob a padlóra.

Pereirába érve az összes dolog közrejátszott abban, hogy ez a hullámvölgy egy igen remek hullámtetővé alakuljon. A körülöttem lévő emberek, akik bejöttek az életembe és még kedveltek is, a napsütés, és az első értelmes munkám, ami azóta megvan, az immunrendszerem is feltámadt. A világ ugrott egy 180-at, újra sikerült a piramis tetejére ugranom szinte egyik pillanatról a másikra. Ez az váltás, és Karl folyamatos finkázós monológjai elgondolkoztattak: tudnék-e ilyen civilizációtól elzárt helyen banánt, platánt, és avokádót termeszteni? Nem tudhatom, amíg nem próbáltam, de az aktuális elképzelésem az, hogy hamarabb unnám meg, mint nem. Szükségem van emberekre, akik becsülik a munkám, engem, érdekesnek találom őket. Szükségem van kulturális tevékenységekre, és szeretem a város hangulatát.

Jól ki is találtam, hogy az utazásaim következő állomásain hogyan fogok az ebből tanultakra optimalizálni.

Gordo's

A helyi icsa/oportó/napközi/homár

Képzeljetek el egy ilyen igen kerek emberkét, akit mindenki csak "Vastag"-nak (Gordo) hív. Olyan átlag Schönherzeseket megszégyenítő alakkal rendelkezik - hatos ikrek hordozójaként simán elmenne terhes nőnek is. Na neki van egy helye itt Ciudad Jardin (Kert város) étkezős utcáján, ahol az egyen-étkező helyek sorakoznak, pont középen, ezzel lett az egyetemváros defacto diákközpontja. Lényegében két kisbolt egy ház aljában, ami előtt van egy terasz, ahol egy halom lokálsörPR műanyag széken ücsörögve emberek és 200-300 forintos 0.75-ös söröket és tetra-pakba csomagolt rumot gördítenek le torkukon a tárgyaikon megfáradt egyetemisták. Gordo-t mindenki ismeri. Mindig van nála sör. Övé az egyetlen "kocsma" a környéken, ami igazából még mindig csak két kisbolt. Csupán 2 perc sétára van, és mindig van ismerős.

Térképen innen és a térképen túl

Képes szafari beszámoló dzsungellandból, szerpentinországból

Egyik csütörtökön felpattantunk hármasban, Dominiq, Karl és én egy Salento-ba tartó buszra ami Kolumbia PR városa, a helyi egység sugarú turista központ. A Német-sűrűség legalább kétszerese a helyi-sűrűségnek. Itt pont annyi időt töltöttünk, hogy az ABC-ben megvettük a maradék szükséges élelmiszert (miközben minden oldalról folyamatosan németek vettek körül) a következő 4 napra, és az elmaradhatatlan fél órás jeepezés után a Cocora völgybe a sötétedő estében felbaktattunk az első finkáig (civilizációhoz képest kívül elhelyezkedő épület entitás az őt körbevevő kötelező kerttel vagy telekkel, amolyan tanya, de nem laposon), amit egy furcsa leszbikus boszorkány pár üzemeltet, akik úgy bosszulják meg a világ rajtuk elkövetett szemétségeit, hogy főállásban bunkók a vendégekkel és lehúzzák a turistákat. Másnapra virradóra nem vártuk meg még fölébrednek, inkább elindultunk hegynek felfelé célunk, az első Paramo-ban (ahol véget ér a dzsungel és ilyen alacsony aljnövényzet lesz, 3600 méter körül) található finkába, ahol szintén nem kedves hosztok fogadtak. Azt felejtettük el, hogy itt az emberek nem feltétlenül szabad akaratból laknak 1 nap járóföldre a legközelebbi várostól - és ennek hangot is adhatnak. Itt fáztunk egy csöppet, meg el is ütött a magaslati fejfájás, de másnapra jó lett minden, kisütött a nap is (ami előző nap úgy hiányzott: alsógatyáig vizesek lettünk a ködszitálásban, poncsóval) - Neki is lódultunk a következő finkának, ahol az előzőhöz képest, meg úgy általában is sokkal kedvesebb emberek fogadtak, úgyhogy jól ledobáltuk a dolgainkat amik aznap nem kellettek, és nekiindultunk kirándulni a vulkánok között egy mesebeli tájon az 5 órára található vulkán lábánál az általa fűtött termálpatakig, ami legközelebb is két napnyi járóföldre van bármiféle civilizációtól és egy idős bácsi tengeti ott a mindennapjait 33 éve beengedve az ideérkező turistákat a kézzel tákolt-ásott kis kellemes meleg vizes medencéjébe.

Az ő szemszögéből az ország külföldi (elsősorban német és észak/nyugat európai) megszállás alatt áll, az út során a két finkákat üzemeltetőkön kívül egy idegenvezető helyivel találkoztunk, és két arccal, akik a termálvizes bácsinál sátraztak. Az átlagos lokál elhanyatlik az első fél órán található kiépített lófordítóval rendelkező szakaszon és tipp-topp sminkelt lányok és fiúk (!) formáját öltve lovakon szelfisztikkjükkel pózolnak, és végtelen mennyiségű fölösleges bitet generálnak a felhőkbe önértékelésüket gondozó lájkokért küszködve.

Rá két hétre eltévedtünk Cali városába, ahonnan tovább mentünk San Cipriano nevű zseniálisan izolált helyre: a falvat egyféleképpen közelítik meg, az elhagyott vonatsín (volt vonat régen, de már nincs, csődbe mentek pártíz éve) segítségével, amire a helyiek ilyen guruló platformokat eszkábáltak, átlagban 12 csapágy és némi léc segítségével, a meghajtásról pedig a platformhoz rögzített 125-ös egész motorokerékpárokkal gondoskodnak, melynek hátsó kereke hozzáér a sínhez.

Eme zseniális eszközökből igen sok található ezen a területen, (nagyon vicces, amikor szembe találkoznak a sínen, ilyenkor a kevesebb súlyt szállító fogja, lepattan a motorról, és lepattintja az eszközt is, megvárja míg a másik elgurul mellette) és a helyiek szállítanak rajta gyakorlatilag mindent: turistát, rizst, kutyát, hűtőt, hullát, lévén a faluba a földúton eljutás több mint problémás, és egy jó néhány órás jeep túra, nehezített terepen, ráadásul az eső folyamatosan esik, amit nem bánsz, mert jó érzés ebben a melegben. Cserébe van egy meseszép nagyobbacska patak, amin le lehet túbolni: kibérled a traktorbelsőt egy napra, felsétálsz, amíg jól esik majd lecsorogsz, ahogy ezt mi meg is tettük. Innen továbbálltunk a boszorkánykának nevezett motoros sínjárókkal Buenaventurába (egy nagyon szegény nagy kikötőváros), ahol kb 10 percet töltöttünk a motorcsónak indulásáig, ami egy óra utazással elvitt egy másik helyre, egy félszigetre, ahova szintén nem vezet semmilyen út (ott meg földutakat képzeljetek el, ahol a jeepek SEM rötyögnek el, vagy csak nagyon lassan: néha ilyen két három méteres vájatokban kisebb tavakon kell átvergődniük, ez pedig nem gyors) - úgyhogy ide is szintén csak motorcsónakkal közlekednek. A kikötő ahova érkeztünk egy Juanchacho nevű település és a térképen egy feliratra korlátozódik a dzsungelként jelölt nagy zöld területen. A civilizáció vége pedig az innen még gyalog másfél órára lévő La Barrában ért utol, ami egy olyan hely, ahova semmilyen autóút nem vezet, és gyalog lehet eljutni oda a parton, amikor épp nincs dagály vagy az ösvényen, ami inkább egy mocsár, mint járható út. Itt néztünk bálnákat, akik nagyon aranyosak, és amikor elemükben vannak, akkor produkálják magukat annak az igen kevés turistának, aki eljut idáig: forogva csapkodják a vizet meg ki-kiugranak megmutatni hatalmas állukat. Visszafele a motorcsónaknak néha meg-megállt az egyik motorja - de hát ezért van kettő - az orosz módszer itt is működik.

Kibéreltem két hétre egy kis 125-ös Suzuki típusú kétkerekű járművet ami csak erős jóindulattal nem sorolható a robogó kategóriába, és olyan 1500 kilométert motoroztam le vele Quindió és Risaralda megyékben, Pereira környékén. Elhatároztam, hogy elmegyek Bogotába cipőt venni, hogy Peruba értelmes cipővel menjek túrázni, mert a túracipőm igencsak elvesztette a vízálló képességét, és a környéken nincs semmilyen értelmes bolt, ahol ki lehetne nyerni túrafelszerelést. Azt is elhatároztam, hogy megpróbálom ezen tervem a bérelt járművel manifesztálni. Akkor még nem sejtettem, hogy ez egy jóval nagyobb túra (~340km) mint amit azon a motoron ülni jó érzés, így negyed úton az Andok első elért hágóján megfordultam olyan 3000 méteren, hogy inkább csak a környéken motorozom.

Utána mentem ide oda, néha Karl-al, néha egyedül, túrázni meg várost nézni a környező falvakba - megnéztem a helyi siklóernyős helyet 80 kilométerre, de sajnos nem volt ott siklóernyőt bérbe adó senki. Felmotoroztunk a másik vulkánhoz, a Nevado dek Ruiz-ra ahol megpróbáltunk észrevétlenül felbaktatni a vulkánra, de a parkőrök hangos kiabálással tudtunkra adták, hogy nem kéne, mert az éppen aktív.

Konstatáltuk a figyelmeztetést, majd egy nagyobb ködpamacsot kihasználva eltűntünk egy hegyoldalban és megkerültük a korábban kiabáló biztonsági őröket, hogy közelebbről is megnézzük hogyan is néz ki egy aktív vulkán, de sajnos a köd állandósult, így csupán egy teljesen halott holdi tájat szürke háttérrel sikerült jobban szemügyre vennünk, majd mivel nem voltunk biztosak a 10 méterre limitált látási viszonyok között navigációs képességeink tökéletességében háromnegyed óra mászás után és csak egy kicsivel éreztünk több oxigént magunk körül, mintha amúgy tényleg a holdon lennénk, úgy döntöttünk visszafelé vesszük az utunk, és jól visszamásztunk amerre jöttünk.

Lefele gurulva vulkántrippünk záró akkordjaként találtunk egy helyet ahol egy termál patak jött a falból az út mellett és röpke fél óra alatt építettünk magunknak egy medencét az ott található kövekből, amiben jól kiáztattuk a motoron 4300-on lehűlt testünket ezzel egy igazán hippi turistás érzést adva kalandunknak. Ez egy szerda volt.

Ezeken felül voltunk minden hétvégén valahol, amikor nem a fentebb leírt túrákat csináltuk: főleg a helyi túrázós csapattal itt ott, láttunk sok szép tájat, majmokat, mindenféle nagyon színes madarat, sok finkát több dzsungelt, bennük mindenféle vízesést. A legtöbb hely olyan 1 pixel/100 méteres granuláltsággal van fent maps-en. Megtanultam, hogy az egyik leggazdagabb biodiverzitással rendelkező tájjal rendelkeznek a helyiek, persze a nagy tömeg erről nem tud, és a kisebb tömeg meg megpróbálja nem beengedni oda a nagy tömegek kicsi százalékát sem egyedül, mert azoknak az alap, hogy a kezükben lévő szeméttel egy egyszerű hajítással bánnak el, függetlenül attól, hogy az műanyag zacskó, konzerv kőolaj, vagy plutónium (utóbbival szerencsére ritkán rendelkezik egy átlagos helyi, nem véletlenül nincs nukleáris erőművük, az itteni igényességgel kivitelezve nem élnének sokáig).

Lebegés, Egyedül

Helytelenség

Pereira igen jónak indult, és tanulságosan zárult. Örültem, hogy eljövök. Lehet, még visszatérek egyszer, egy hasonló kiváló három hónap túrázós-nyugizós időszakra. Ideérkezésemkor itt volt Steve, akivel egészen egymásra találtunk, aztán ahogy ő elment, elkezdtem hirtelen magányosnak érezni magam, még úgy is, hogy gyakorlatilag azonnal váltotta őt Dominiq.

Aztán jött a felismerés: hogy míg Dominiqnek elsősorban abból van a problémája, hogy minden fiú hálni akar vele, nekem abból, hogy a lokál nem feltétlenül motivált abban, hogy engem Spanyolul tanítson (neki hamarabb lettek motivált pajtijai), mert kívül esek az értelmezhető ágensek halmazán. (Ilyenkor mindig a Thádeuszos diára gondolok, amikor odarajzolta a pingvint a sivatagba (valójában lehet, hogy grafika volt, és a pingvin a holdon volt, egyik órára se jártam valójában, a pingvin és az ágens biztos)) - Nem vagyok az a macsó típus, és még a szépet sem tudom adni 15 percnél tovább az ő nyelvükön, és kimondottan fájdalmas a szavak keresése egy idő után, amikor ki szeretnéd fejezni magad de realizálod, hogy nem minden egyszerűsíthető jó vagy nem jó típusú mondatokra. Cserébe ez rávilágított egy gondolatra, amit Krétán csak megismertem, de nem értettem: a Krétaiak közül nem sikerült közelebbi ismerősöket keríteni. A közös platform egészen picuri, és hamar kimerül. Nem voltak közös óráim a Krétaiakkal, csak a többi Erasmusossal, ráadásul az angollal az itteniek még a Görögöknél is világtalanabbak ezért itt még jobban izolált a nyelv és az, hogy még egyetemre sem jártam. A helyiek, akikkel lógtam kb. két helyre korlátozódtak: Gordó, ahol Karl egy kerek év alatt összeszedte a haverokat az egyetemről, Dominiq aktuális rajongói, és néhány egyéb transzferdiák, akiket összekovácsolt az a dolog, ami ez a nehezen megfogható közösségvállalás a többi kívülállóval: a közös problémák, amikkel meg kell küzdenünk, amikről tudunk beszélgetni, amiket észreveszünk a világból és dolgok, amik foglalkoztatnak.

Igazából mi foglalkoztat? Egészen más problémákkal rendelkezem, mint egy átlagos helyi, szinte bárhol a világon. Ezt nem úgy értem, hogy én bárki felett állnék, csak azt, hogy másfajta életet élek, más dolgokat találok érdekesnek. A nagy 16 személyiségteszt azt mondta, felfedező alkat vagyok. Ez pedig olykor egy egész magányos, de annál változatosabb dolog. Sosem vagy egyedül hasonszőrűekkel, de kicsit mégis mindig úgy érzed, mert tudod, mindenki elmegy, és folytatja a saját útját. Néha jó függeni valakitől. Jó érzés látni, amikor valakit örömmel tölt el, hogy úgy lehet, ahogy ő szeretné, és felszabadít minket a döntés súlya alól. Jó érzés látni, ahogy beteljesülhet valami, ami a másikat mozgatja, és ebben partnernek lenni vele.

Bogotában betévedtem egy tréningre, amit egy itteni ismerős (akivel La Barrában találkoztam) tartott önkénteseknek, akik ilyen nagyon szegény közösségekbe mennek oktatni egy kevésbé erőszak-centrikus hozzáállást a világhoz, ha jól értettem azzal a céllal, hogy professzionálisabban tudják érzelmeiket kezelni egy ilyen közösségbe beépülős majd elhagyós szituációban. Játszottunk egy játékot, amikor párokba rendeződtünk, az egyikünk bekötötte a szemét, a másik pedig sétálgatott vele 5-10 percen keresztül, majd a cseréltünk, végül beszélgettünk arról, hogy milyen érzés volt.

Azt vettem észre, hogy engem nagyon megnyugtatott, hogy valaki más dönti el merre menjek, nekem csak mennem kell, és gyakorlatilag azonnal megbíztam a rám utalt párban, és eldöntöttem, hogy nem akar majd belevezetni a falba, onnantól pedig egészen ellazultam, csak mentem, és elkalandoztam mindenfelé anélkül, hogy aggódtam volna hova megyek.

Ezek az érzések mind összefüggnek a sehova sem tartozás érzésével. Az emberek csinálnak maguknak ilyen helyeket, mint iskola, munkahely, család, ország, vagy épp egy siklóernyős klub, ahova tartozónak kezdik érezni magukat, de igazából minél nagyobb a csoport, annál kisebb a közös metszet az emberek tömegével. Egész vicces, hogy a Schönherzben a közösségépítéssel foglalkoztam, és az ott töltött időm egyik legnagyobb tanulsága, hogy a közösség mennyire mást jelent minden embernek (akkor ezt a "nincs is olyan, hogy közösség" kifejezésben foglaltam össze, aztán puhítottam arra, hogy ez egy igen rugalmas definíció). Tartozunk egy Magyarországhoz, tartozunk egy Európához, tartoztam egy egyetemhez, a Schönherz általam megélt világához, ahol a zöld fű és a lányok szépek, és az emberek értékelik a közjóért tevékenységet (persze ez csak az én fejemben kialakult kép volt, aztán néha kiderült, hogy valójában itt is mindenki csak egy egyén, akinek egész más képe van arról, mi ez itt), tartoztam munkahelyhez, tartoztam baráti körökhöz, most pedig az utazók igen változatos csürhéjéhez. (Ezúton köszönöm TRB-nek a "közösség" szóra adott szinonimáit) De igazából mindig magam vagyok, „az emberek jönnek, az emberek mennek, de mindig van kivel lógni” (A). Akárhány hasonszőrűt kérdeztem erről az érzésről, mindenki tudta miről beszélek, és a konklúzió az, hogy „ez már csak ilyen, majd hozzászoksz”.

Búcsú, ház és grill parti

Az utolsó nap kifeküdtem a terasz ablakába, és ott aludtam el, miután Dominiqkel besajtoztunk a finom kis sajtokból, amit a termelői piacon szereztünk be az egyetemen (minden hónap második csütörtökjén, hogy könnyű legyen megjegyezni...) Ez egy jó másnap után volt, ugyanis négyen összedobtunk egy igen jól sikerült Elhagyott Ház Haloween partyt, aholis az egy az egyben Jimi Hendrixnek kinéző Schneider nevű úriember az afrofrizurájával kiváló minőségű lakossági házzal perdítette táncra a jelenlévő emberkék baráti tömegét, akik amúgy is igen alacsony táncba lépési hajlandósághal rendelkeznek. Egy kiváló este volt, ahol felkerült az ÖN NEM ITT ÁLL felirat a ház néhány pontjára a Budapest térkép mellé, és néhányan alkottak a megmaradt festékkel dolgokat. Dominiq a másnap elakadt Gordónál és megfelelően hangulatban esett haza, hogy elköszönjünk egymástól az együtt töltött három hónapunk után.

Szösszenetek

Filandia (egy város Pereirától 30km-re), ami egy elírásnak köszönhetően hajaz jobban a táskára, mint az országra, de itt nincs tesZKó hogy ebből szélesebb körben ismert jelenség legyen.

A spanyol nevem Gusztáv. Miért? Bendegúz -> BenTheGoose -> Goose -> Gustavo "BendeGustavo".

Az emberi kapcsolatok nem birtokolható, hanem megélhető dolgok.

Minek építsünk utakat, ha építhetünk jeepeket is? Hogy gyorsabban odaérjünk valahova? Háhh....

Nagyon érdekes azzal a tudattal mászkálni a piacon, hogy nem kell semmi. Bármikor, amikor arra gondolsz, hogy "ezt meg kéne venni" azon is elgondolkozol, hogy "ja, de ki fogja ezt cipelni". Így aztán a dolgok arra korlátozódnak, amik tényleg fontosak, és meghúzod a komfortérzeted határát az egy hét ruhánál. Érdekes, furcsa, és ijesztő érzés belegondolni, mennyi felesleges dolgot állítanak elő, látni azt a sok-sok teljesen pazarló tárgyat (köszönöm Julcsiéknak a sajtvágó eszközre rávilágítását), amiknek igazán semmi értelme, és mégis ott van a boltban. Itt talán még extrémebben van jelen, mint otthon.

Most

Éppen kivettem két hét szabit, Bogotáztam pár napot, majd nekiindultam Perunak, kanapészörföztem Limában, most pedig Cusco környékén fogok kirándulni, majd várhatóan ezt egy hosszabb hostelhopperkedés követi egy kis egyedül utazás reményében északnak vagy délnek. De most épp elfogytak a terveim, igazából fogalmam sincs mi lesz. Holnap pedig lépek hegyezni az Ausangate trail-re. Csináltam még némi képet meg egy timelapset is, hogy a leírások társuljanak némi zöldhöz.

Ez most ilyen trippesebb lett.

Hajónapló utazásom 184. napjából

szám Kolumbia Pereira

---

• ◀ 2. Szám
• Drága Idő ▶