Hosztelhopper

Cuencában lógtam egy hetet a kávézók között sétálgatva. Ez egy tökéletes város volt a civilizációba visszailleszkedésre, megérkezésem napján belecsöppentem egy Jimi Hendrixet meg régi rock klasszikusok coverjeit játszó bandába egy Nuna nevű helyen, ahova a neve miatt volt muszáj beülnöm. Cuenca egy nagyon kellemes kis település - még egy igazi gettója sem volt, ami egy nagyon különleges hellyé teszi Dél-Amerikában.

Még Peruban ismertem meg egy Ecuadori állatorvos hölgyet, aki a világ legjobb munkájával rendelkezik: alpakákat simogat és ezért neki fizetnek. Vele összefutottunk Quitoban ahol nem voltam sokat, de megnéztem a biciklitartós síliftet, mert a felvonók mindig jók, majd lebuszoztunk együtt Guayaquil-be, ahol iszonytatóan fullasztó meleg van. Amikor nem a medencéből állt ki a fejem, akkor a csapba merített pólóm adta az alapot a sétálgatáshoz.

Guayaquilben sem voltam négy napnál többet, inkább felültem egy repülőre...

Galapagosra érkezve megismertem a nemzetiségszámláló rekorderét, Alexet, Ecuador (ezen belül is Galapagos), Peru, USA, Olaszország kombóval. Apukája egy Californiai hippi, aki a Vietnámi sorozás elől jött ide, és az első 100 állandó lakos között volt. Megnéztem volna a sorozó tisztek arcát amikor megkapták a "képeslapot" amin meztelenül ült a vulkán tetején nézve a kék óceánt. Miután Alex elrepült Guayaquilbe, nekiálltam sétálni a városba egy krúzert keresve, amin eltölthetek pár napot. Sose gondoltam volna a Balatonparton felnőve, hogy valaha is fizetni fogok egy hajós kirándulásért...

Nemo

Betévedtem egy irodába, ahol egy "majdnem later than last minute" csomagot értékesítettek nekem. Amióta van egy első világbeli munkám kitaláltam, hogy egyszer megnézem milyen az a magasélet - és ez éppen kapóra jött. Egy egészen megapucc Nemo 2 nevű katamaránra sikerült jegyet vennem. (A Forest Gump sokat tett ahhoz, hogy már ne törődjek eme nevek eredetietlenségével.)

A hajón velem együtt 14 turista volt, egy holland familia, akik éppen Panamában laknak, mert ott van a mérnök apukának földfeltöltős munkája, egy angol-indiai pár, egy szingapúri fogorvos hölgy, a fényképész pajtija gigantikus kamerákkal, és három jóbarát a keleti partról, egy tankerhajós tiszt, a barátnője aki webdizájner, és a barátjuk egyben bunktársam, aki egy tech support céget futtat.

Hét napig hajókáztunk a szigetek közt. Idegenvezetőnk, Alexis kalauzolt a kevés látogatható hely között. A napi program általában úgy nézett ki, hogy hétkor reggeli, utána a katamarán hátuljáról leengedett motorcsónakon kicsúszunk a partra, sétálunk egy kört, botladozunk a több száz kilós szárazföldi teknősök, végtelen szárazföldi iguána vagy épp madár közt, Alexis mesél a lényekről, hogy élnek, mit esznek, miért különlegesek, hogyan határolódtak el a kontinentális őseiktől, majd felvesszük a békatalpat és snorkelezünk egyet a vízi teknősök, vízi iguánák és furcsa halak közt (snorkel: beveszel egy csövet a szádba, ami egy búvárszemüveghez van rögzítve, hogy ne kelljen folyton feljönnöd levegőért miközben lefele nézel).

Ő is snorkelezik, cső nélkül

Visszacsúszunk a hajóra, Jimmy, a séf addigra megfőzte a kiváló ételt, amit Francesco, a dekkfőnök tálal. 2-3 óra pihi, közben áthajókázunk egy új helyre, ahol a fenti tevékenységet ismételjük. Este vacsora előtt másnapi eligazítás, Alexis megjegyzi, hogy "another day at the office", és slideshow Tonykról és Pedrókról akiket látni fogunk holnap. (Minden hüllőt Tonynak hív, és minden emlőst Pedrónak. Ha lány, akkor is.)

Eme hüllők nagyon estlenek és képtelenek, tényleg csak akkor mozdulnak, ha nagyon muszáj, akkor is lassan és kimérten. A partot szondázó gigantikus vonagló űrhajóformájú páncélzattal rendelkező teknősöket szemlélve egészen olyan, mintha egy másik bolygón lennénk. Valahogy nagyon nehezemre esik elképzelni, hogy sok száz millió évvel ezelőtt ilyesmi lények uralták a földet.

A nemzeti park eléggé agyon szabályozta, hogy hogyan lehet látogatni a mindent - sok évre előre fel van osztva, hogy melyik iroda pontosan mikor melyik helyekre viheti az embereket (egyedül nem mehetsz sehova): a nagy tömeg számára a legtöbb site nem elérhető, és ezek a site-ok amúgy sem nagyok: 10-40 perc alatt körbe lehet őket sétálni. Gyakran kerülgeted a lényeket az ösvényen.

Ez a vattatermő madár például egy helyben áll életének első felében, pont ott. Megszemléz minket, de nem mozdul.

A legtöbb állat nem kimondottan zavartatja magát a jelenléteddel, a teknősök szinte teljes mértékben ignorálnak, a fókák néha odajönnek megszaglászni, de az iguánák sem szívesen mozdulnak arrébb, ha egy makrót akarsz lőni a pikkelyeikről. A halakból van mindenféle színű-formájú, körbeúsznak, néha rácuppannak a lábujjadra, hogy van-e rajta étel. Ez a hely a világ egyik legjobb helye snorkelezni ugyanis itt együtt úszhatsz egy csomó fajjal a nagyon színes halakon túl, mint ráják, cápák, pingvinek, óriásteknősök, és fókák (nem tapsol, ugat), nem repülő kormoránok, hogy csak azokat említsem, amiket meg tudok különböztetni egymástól. Amikor elúsztam tekintélyes rájacsorda fölött még nem tudtam mennyire féljek, de amikor szembe jött egy jó két méteres cápa, akkor aznapra inkább befejeztem az úszkálást.

Étel-ital-vitrin

Érdekes volt megfigyelni a töriközpontban, hogy hogyan formálódott az emberek perspektívája az élőlényekről a századok folyamán a "meg lehet-e enni"-ből a "meg lehet nézni"-re. Ezen a helyen a limitált ivóvíz a század második feléig nem tette könnyűvé a megtelepedést, többek között ezért sikerült szinte lakatlanul megőrizni a szigetek legnagyobb részét. Ma már nem annyira triviális bekerülni az itt lakók közé - ide beházasodhatsz, vagy születhetsz. Ingatlant venni kívülállóként esélytelen, de ennek következtében eladni is. Ezeket a szabályokat azért hozták, hogy limitálják a behozható tőkét, ne épülhessenek tízcsillagos hotelek, és a tömegturizmus ne lakja le a szigeteket pár év alatt.

Ezek a Pedrók egészen csövesként viselkednek az idő jelentős részében.

Száz főnél nagyobb krúzer nem is jöhet be a parkba, és "a park szabályzat" az ország alkotmányában van benne. Ahogy ők mondják, az itt lakó állatoknak több joga van, mint az idelátogató embereknek. Eddig úgy tűnik, hogy krossz-rezsim biztos, bár néhány lokál megemlítette, hogy a kölkök, ha egyszer kimennek a szigetről tanulni a kontinensre, hirtelent megtapasztalják, hogy milyen egy nem faluban lakni, ahol az internet nem a kilencvenes évek elejét idézi, nemigazán akarnak visszamenni, így a helyi Rogán féle "asztal alatti betelepítési kötvény"-es bizniszre gyanakszik, lévén a szigetek lakossága nehezen háromszorozódhatott volna meg 30 év alatt. Dél-Amerika szinten még így is egy kirívó példa, nem tűnik úgy, hogy olyan általános fejetlenség lenne, ami mondjuk Peru nagy egészét jellemzi.

Tovább tovább

Hajós kiruccanásom után még lógtam egy napot a szigeten, feltekertem a hegyre, majd legurultam róla, majd testemet visszatolta a műanyag teknőre erősített 600 paci San Cristóbal szigetére a víz tetején napozó teknősöket kerülgetve, ahonnan vissza reppentem a Guayaquilbe, ahonnan pedig egy éjszakai busszal visszaközlekedtem Peruba. A határon azért a néni fogta a fejét hajnali egykor, amikor meglátta hol jöttem be, de fél órányi gépelés után továbbengedett, Piurába. Onnan pedig lejöttem Limába még egy nagyon hosszú busszal. Egy ideig nem akarok buszt látni.

Most pedig ismét egy kis gyakorlás.

Tér

Kép, hogy hol is van a mi.

Hajónapló utazásom 823. napjából

szám Ecuador galapagos

---

• ◀ 9. szám
• 11. szám ▶